CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák CSEMETE Kék Túrák

A természetjárás kialakulása Magyarországon

A mai értelemben vett szabadidős tömeges túrázás egy évszázada kezdett erőre kapni, ám az akár kontinenseket is átszelő, kultúrákat összekapcsoló, egységesen jelölt, hosszú távú túra utak többsége csak az elmúlt évtizedekben jött létre.

A nagy előd vándorlások gyökerei persze sokkal korábbra, az első zarándokutak megjelenéséig nyúlnak vissza, az ókori államok és a velük együtt az egyházakba szerveződött vallások kialakulásának idejére.

Persze nagyobb népességmozgások már ennél korábban is lejátszódtak, ám a mozgatórugó mindig valamilyen külső kényszerítő erő, vagy gyakorlati megfontolás volt. Ezek egyik igen jellegzetes formája a zarándokutak menti mozgás, a kereskedelmi áruszállítás.

A zarándokútra indulók voltak viszont az elsők, akik egyfajta belső kényszer hatására keltek útra.

A nyilvánvaló cél, a szentként tisztelt helyek felkeresése, ám a lelki megtisztulást csakis az út során átélt szenvedéseken, nélkülözéseken, meditációkon, valamint az ezekből fakadó esetleges látomásokon keresztül érhették el. A zarándokút végigjárása belső, spirituális céljaik elérésének eszköze volt.

A modern túrázás, mint szabadidős szórakozás, már a 18. században az Alpok megmászásával elkezdődött, de csak 19. században vált népszerűvé.

Ezután az ipari társadalom kialakulásával az emberek mind jobban a városi környezetbe szorultak, viszont ezzel egyidejűleg megnőtt a szabadidejük, ami remek alkalmat szolgáltatott a városból való kiszakadásra, a természetben való feltöltődésre.

A 20. században Európában szinte mindenütt kialakult országos szintű túraútvonal és az emberekben is egyre nagyobb igény kerekedett, hogy ezeket hálózatba foglalják.

Az 1950-es évek után kezdett elterjedni a kempingezés és a hippi mozgalmak, melynek hangulatával együtt járó időszakos vándorlások népszerűvé válásával Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is egyre több hosszú távú, több ezer kilométeres, jól jelzett és térképsorozattal támogatott utak alakultak ki.

Az első tudatos természetjáró állítólag Hadrianus császár volt, aki azért mászta meg az Etnát (3279 m), hogy a csúcsáról a napfelkeltében gyönyörködjék.

A XII. sz. végén Aragóniai Péter a Pireneusokban a Pic du Canigout, Rotario d'Asti pedig a Rocca Melonet mászta meg. Petrarca Cennini, Giotto, Dante, Michelangelo, Leonardo da Vinci mindannyian tudatos lelkesedéssel járták a természetet. A XVIII. században Jean Jaques Rousseau tanítása: "Vissza a természethez!" keltett nagyobb visszhangot. (LYKA K. 1942.)

A hobby-turizmus első nemzetközileg is jegyzett és rögzített teljesítményét talán Franciaországhoz kapcsolhatjuk, ahol egy Antoine de Ville nevű derék márki – királya szelíd bíztatására – egész udvartartásával meghódította a Vercors-hegység 2005 méter magas sziklacsúcsát 1592-ben.

No, de nem lennénk mi magyarok, ha nem tudnánk tromfolni, erre a gall dicsekvésre, hiszen a Késmárki Krónika szerint a város kapitánya (bizonyos Lanszky úr) kedves feleségével pünkösdi kirándulást szerveztek a Zöld-tó környékére 1565-ben.

Frönlich Dávid – aki ugyancsak ehhez a Tátra alatti szép városhoz köti az életét – és ott volt rektor is – diákjaival már kifejezetten turistáskodás céljából járja a vidéket. Ezekről a Medulla Geographie Practica című könyvében meg is emlékezik 1639-ben.

Ezek után cseppet sem meglepő, az, hogy a kibontakozó gazdasági fejlődés és a minőségi kultúra ezen a területen éreztette azt a hatást Magyarországon, ami a szervezett turistaság első alapkövét létrehozta.

A Magyar Kárpát Egyesület Ó-Tátrafüreden alakult meg 1873. augusztus 10-én. Ha az elsőséget ebben az esetben nem is tudjuk elperelni a Royal Alpin Club-tól, amely 1857-ben jött létre, azért a világon a hetediknek lenni sem szégyenteljes dolog. Főképpen akkor nem, ha megnézzük, hogy – főleg a Tátra feltárásával és népszerűsítésével foglalkozó társaság – milyen eredményeket ért el.

Az egyesület népszerűségét jelzi, hogy a kezdő 160 fős taglétszámot két éven belül 1000 fölé emelték.

Ez azonban belső harcokat is szül, hiszen a vidéki központú egyesület folyamatosan retteg egy erős budapesti osztály megjelenésétől. Úgy vélték, hogy ebben az esetben a fővárosiak magukhoz ragadnák a vezetést.

Első ijedtségük 1877-ben elmúlik, amikor a Déchy Mór – ismert Himalája-kutató – vezetésével megszervezett budapesti csoport a vezető hosszabb külföldi útja miatt feloszlik, ám bő 10 évvel később újjáalakul, mégpedig olyan egyéniségek nevével fémjelezve, akik a magyar turistaság történetében a legjelesebbek közé tartoznak.

Ez az 1888. évi (december 28. Pilisszentkereszt, Klastrom romok) esemény nem önmagában érdekes – hiszen erre az időre már a Bánátban, a Biharban, Balatonfüreden is alakultak hasonló célból egyesületek – hanem azért, mert a dr. Ballagi Aladár történészprofesszor, dr. Thirring Gusztáv – a fiatal, de a természetjárás iránt nagyon elkötelezett statisztikus – , valamint dr. Téry Ödön orvos köré csoportosulva, majd később, más ismert nevekkel kiegészülve, a székesfőváros valóban a turizmus jelentős központjává válik.

Az 1891. esztendő azért lényeges az ország turista történelmében, mert megalakult a Magyar Turista Egyesület.

Ennek vezetése és tagsága már tudatosan törekedett arra, hogy munkájukat ne csak egy szűkebb földrajzi környezetben végezzék, hanem Magyarország egésze legyen a működési területük. Bár ez a törekvésük nem valósult meg, az MTE a második világháború időszakáig a legjelentősebb szervezetté nőtte ki magát.

Első vezetője nem kisebb egyéniség volt, mint báró Eötvös Loránd, a világhírű fizikus, akiről viszonylag kevesen tudják, hogy korának kiváló hegymászója volt.

Nemcsak maga, de lányai is számos csúcsot hódítottak meg az Alpokban és a Kárpátokban. Egyik kedvenc helyén – a Dolomitokban – napjainkban is egy csúcs és egy mászó út őrzi a nevét.

Az mindenesetre megállapítható, hogy az első világháború előtt Magyarországon élénk turistaélet folyt. Több 100 kilométernyi turistaút, és több mint 40 turistaház épült.

Emellett számos folyóirat és kiadvány is megjelent. Lényegében az országban egyedül az Alföldön nem alakult ki nagyobb, összefüggő turista úthálózat.

Ekkor két fontos társaságot lehetett kiemelni Magyarországon, amely köré jelentős turistakör tartozott. Az egyik a BETE, a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület, a másik pedig, a Munkás Testedző Egyesület. A világháború előtt azonban még történt egy fontos esemény. Ha nehezen, ha nyögvenyelősen is, de megalakult a Magyar Turista Szövetség.

Bár a nemzetiségi szövetségek az 1913-as alakuló ülésen nem képviseltették magukat, így is több mint 11 ezer turista (45 szervezet képviseletében) 122 képviselője elfogadta az alapszabályt és megválasztotta az első elnököt, Teleki Sándort.

Itt megint említést tehetünk Thirring Gusztávról, aki itt alelnöke, majd később elnöke is lett a szövetségnek. Az MTE álláspontjával szemben ő inkább az országos szerveződés híve volt és a siker nem kis mértékben rajta is múlott.

Az első világháború után az országnak két jelentős problémával kellett szembenéznie. Ez egyrészt az ország területének drasztikus csökkenése volt, aminek következtében ráadásul a magashegységek látogatása jóformán eltűnt a lehetőségek tárházából, másrészt a magántulajdonosi réteg meglehetősen agresszív viselkedése, ami a turistautak kiépítését igen erőteljesen nehezítette. Az utóbbira nem volt jó válasz, hiszen az erdőtörvény turista érdekekkel bővített kiegészítését ugyan elfogadta az országgyűlés, de végrehajtási utasítás híján kedvező tartalma sohasem juthatott érvényre.

A középhegységi turizmus viszont komoly lendületet vett. Sorra-rendre kapcsolták be az útvonalakba a Börzsönyt, a Karancs-Medves vidékét, a Bükköt, a Balaton-felvidéket, sőt a vadregényes, de katonai létesítményekkel „telerakott” Bakonyt is.

Egy másik fontos esemény is történt ekkor, ugyanis 1918-ban az MTSz vándorközgyűlése Sopronban megalkotta a „ Turista tízparancsolatot”, amely azóta is elfogadott és a természetjárás alapszabályait rögzítette. Nézzük, hát ezeket a szabályokat:

  1. Szeresd a természetet és áhítattal lépj szentélyébe!
  2. Turistamezben is kultúrember maradj!
  3. Ne feledd, hogy turistához méltatlan magaviselettel a turistaság ügyének ártasz!
  4. Ne élj vissza a vendégjoggal és tiszteld a mások vagyonát!
  5. Turistaútról le ne térj; tilos területen engedély nélkül ne járj!
  6. Légy vidám, de ne lármás; az erdőben ne a turisták, hanem a madarak énekeljenek!
  7. Tartsd tisztán a forrásokat, patakokat, pihenőket és a hulladékot rejtsd el!
  8. Égő tárgyat el ne dobj, erdőben tüzet ne rakj!
  9. Kíméld az erdő vadjait; gyümölcsfákról még virágot se szakíts!
  10. Becsüld, turistatársadat s bajban el ne hagyd, mert az becstelenség!

A különböző turista szerveződések is mind nagyobb számban jelennek meg, majd csatlakoznak az MTSz kötelékébe. 1930-ig 37 egyesület lép be az országos szervezetbe. Az egyre egységesebb szövetség lehetővé tette az országos turistaút hálózat szabványosítását, így 1929-ben megszülettek a lényegében máig is érvényes jelzések.

1933-ban – 20 évvel az MTSz megalakulása után – 3500 kilométernyi turistaút, 50 turistaház és számos egyéb turistalétesítmény volt fellelhető Magyarországon.

Az 1938. év Szent István királyunk halálának 900. évfordulója és az Országos Kéktúra megszületésének éve.

Mindezt pedig a magyar földrajzi terepkutatás és ismeretterjesztés akkor legnépszerűbb alakja, a Magyar Turista Egyesületet elnöklő Cholnoky Jenő kezdeményeztette. Ekkor fektették le Európa és talán a világ egyik leghosszabb országos túraútvonalnak alapjait, amely ekkor Sümegtől a Nagy-Milicig tartott.

Ezt a 910 km-es útvonalat a Kinizsi Sportegyesület Encián szakosztályának aktivistái 10 év alatt festették föl. Ekkor az MTSz taglétszáma meghaladta a 14 ezer főt, amiből a 4 nagy, az MTE, MKE, TTE és a Mecsek Egyesület 6800 főt tett ki. A többieket 45 további szervezet képviselte. (VÍZKELETY L. 1986.)

A második világháború azonban ismét szinte teljes mértékben tönkreteszi a hazai turizmus szervezeteket.

Az Országos Sporthivatal felállításával párhuzamosan államosították a 38 egyesületi turistaházat és megalakult a Turistaházakat Kezelő Nemzeti Vállalat. Megszűnt a Magyar Vándorsport Szövetség és megalakult a Magyar Természetbarát Szövetség.

A központosítási törekvések ellenére a természetjárás még mindig kilóg a sorból. Egyrészt nem tartozik a látványos eredményeket produkáló élsporthoz és még mindig nagyon civil az akkori felfogás szerint. 1956-57-ben ismét sok minden megváltozik, a körülményekhez képest kedvezően.

Megalakul – ismételten – a Magyar Természetbarát Szövetség. A természetjárók megkapják az 50 %-os utazási kedvezményt. Megalakul a versenybírói testület. A magyar csapat először vesz részt nemzetközi tájékozódási versenyen. Az előző évben a Pozsony és Budapest között megrendezett Nemzetközi Duna-túra már Belgrádig vezet.

1974-ben hivatalosan is megkezdődött az úttörő vándortábor mozgalom, ami talán máig a legnagyobb jótéteménye volt az előző rendszernek, hiszen tömegekkel szerettette meg a természetjárást.

1975-ben létrejöttek az Országjáró Diákkörök, ezek azonban nem érték el azt a célt, amit reméltek tőle, bár az iskolákban anyagi és személyi feltételek is voltak a működéshez. Ez már kicsit kötelezőbb volt, s ezáltal nem annyira kedvelt. Megszüntetik a Turistaellátó Vállalatot, ami az első kemény pofon, hiszen számos kedvezményes szálláshely szűnik meg, viszont az évtized végére használható térképekkel rukkol elő a Kartográfiai Vállalat.

1987-ben az MTSz önálló társadalmi szervezetté alakul, majd megkezdődik a szervezet különböző részeinek önálló jogi személlyé válása.

„A rendszerváltás után egyre színesebbé válik a kép. Sok régi – korábban meghatározó – szervezet alakul újjá (cserkészek, MTE), megkezdődik a valódi civil szervezetek bekapcsolódása, és elindul a fennmaradásért folytatott harc. Újra éljük a rivalizálások problémáját, és ismét szembesülünk a turistaházak felépítésének problémájával. Újra éljük a privatizáció, a magántulajdon hatásának káros hatásait, és ismét látjuk a közös érdekképviselet szükségességét. Az új kihívások az új szórakozási lehetőségek egyre apasztják a lépszámot.” (http://www.csmtsz.hu/node/62)

„Már nem vagyunk 70 ezren, mint a 70-es években, sőt 40 ezren sem, mint a 80-as években. De ha kicsit szenvedő szerkezetben is, ám azért járva és csodálva az ország és a világ értékei. Országosan még mindig több mint 20 ezren.” (POCSAI S. 2009.)

Valamilyen szinten mindenkit vonz a természet: a növények, állatok közelsége, társasága megfigyelése.

Ha másképpen nem, legalább „pótcselekvés” szintjén elégítjük ki ősi természetszeretetünket, lakótelepi lakásainkban is gondozunk növényeket, vagy tartunk állatokat. Legtöbbünknek azonban ennél többre van szüksége: „vendégségbe” vágyunk – „ki a természetbe! (MESTER ZS. 1998.)

Szerencsére a problémák ellenére még sokan vannak, akiknek a kirándulás a létszükségük és ismét egyre több fiatal indul a természetbe.

Magyarországon 2000 júliusában a Szonda Ipsos végzett felmérést a magyar lakosság 14 év feletti korosztály körében.

Az eredmények azt mutatták, hogy a teljes népesség 30%-a rendszeresen kirándul, 73-78% számára a kirándulás, a természetjárás a legnépszerűbb utazási és időtöltési tevékenység. A legkedveltebb célpontok közé a nemzeti parkok és egyéb természetvédelmi területek tartoznak. (KELEMEN Z. 2006.)