Mikor a hajnali rigó
füttye kilép a tájra
ösvények karja átölel
s bezár ismét magába
ösvények karja átölel
s mint akit régen vártak
úgy húzódnak előttem szét
a zöldujjú faágak
rézpajzs a nap felettem és
munkál a kedvem éppen:
képzeletben az arcodat
lassanként belevésem
s bár szól a hajnali rigó
nem múlik el a bánat
a sötét hegykaréj fölött
ezüst kések cikáznak
a gombaszagú árnyakat
soványítják a fények
megfeszítem a léptemet
tudom, hogy messze érek
messze érek, pihenhetek
fenyők övezte réten
fűhullám hajlik rajtam át
a szétterülő szélben
szemembe villannak megint
ódonlila virágok
s hegycsúcsoknak mondhatom el
majd hegycsúcs-tisztaságod!
