Mosolygott a holdarcú óra
hegycsúcs alatti álmodókra
és nagy, fehérlő sziklakézben
fenyők sorakoztak sötéten.
Megálltunk, önmagunktól távol,
s távol a végtelen világtól.
A könnyét nem hullatta itt fenn
örök nincsenben síró isten.
Szemedben ott volt az a Szépség,
milyet nem csodált égi rét még,
s önmagunkon túli varázslat
olvasztott csókba fényt és árnyat.
Jól tudtuk: lent, az úszó völgyben
most minden múlik, fájón, csöndben,
de itt lelkünk titkokba láthat,
szívünk Csillagot koronázhat.
Mosolygott a holdarcú óra,
fenyők ezüstös altatója,
és valahol, az örök nincsben,
értünk sírt könnycseppet az isten.
Lelkes Miklós |
