Ha magok szárnyasodnak
s kéklábú kék szalad -
sárga-piros kabátban
kiáltó madarak.
Bogyókban alkony, bőség,
beérett ragyogás.
Felzeng az erdőszéli
száraz kukoricás:
zeng, halkul, csörgedez még,
csillagot hajt s meleg
fehérben teremt újra
felhőt és éneket.
Hullnak a hangok, szöcske
szilánkként pattan el.
Varjúkárogás képzelt
rézgömböket reszel.
Bajszot töröl a róka.
Galambvér cseppje fut
fűszál törzsön - bevárják
fáradt útilapuk.
Virág néz rád, magányos,
míg csitítja az ég
egy tölgyfa félénk húrú,
fájó hegedűjét.
Költő, tájak tudósa!
Évgyűrűkben szabad
múltad oly észrevétlen
virágszín-pillanat!
Hívd a gyökerek csendjét,
nyárvégi nedveket! -
egyre zengőbb fehérből,
hogy megteremtsenek.
Lelkes Miklós |
