Hogy Erdélyország hegyei közt az ember különösképpen közel kerül a teremtőhöz, azt mindenki érezheti, aki ellátogatott már oda. Annyi kőszál, természeti csoda és emberi hülyeség igazolja ezt – na meg viharokban az istennyila, például. Mondjuk a Jóistent mi autószerelés közben teljesen más kontextusban emlegettük, de hát ezt az Úr valószínűleg megérti, már amennyiben persze próbált már ő is volkswagen ékszíjat fölfeszíteni a helyére kukából turkált lécdarabokkal.

Észak-erdélyi utunk során mi is érezhettük azt, hogy kell legyen valamilyen elgondolás abban, amennyi szépséget itt egymásra hányt valami ismeretlen erő. De ez így természetes, Váncsa szerint a marhafarok tartozik az ún. istenbizonyítékok sorába, merthogy anélkül nem volna – mint mennyei étek – ököruszály-leves sem; Durrel szerint a búvárpók indokolja a rendező elvet, hiszen már a puszta léte is annyira esetleges, hogy önmagáért aligha alakulhatott ki. Rám a hegyek hatnak így, méltóságteljesen, zöld lombbal borítva, vízpárát és avarszagot lehellve. Különösen hajnalonta lehetett ezt érezni, az út mellett ébredve, harmattól lucskos réteken és fölszálló ködök alatt. Ez utóbbi gondolatok természetesen már annyira költőiek, hogy rajtam kívül nem is igen kívánta más élvezni a hajnalt, de hát ilyen a pórnép, no, gyöngyöt disznók elé. Hogy tényleg szép Észak-Erdélyben még a rút is, azt bárki láthatja egyébként, ha jelen íráshoz majd megnézi a képtárat is.

Gyorsan sietek leszögezni persze, hogy utóbbi hasonlatom szókép, nem kívántam ledisznózni útitársaimat, annál is inkább, mert ha ilyeneket teszek, majd később ők metélik el gigámat egy csöndes hajnalon. Nagyon derék útitársak voltak ezúttal is jelen, úgymint Vetró doktor, az equadori száműzetéséből hazatért Mizsei Edvárd, az idősödő Fridrik Imre, meg persze Konyhás István s Hajnalka, akik nélkül nincs is tekergés tán. Nem terveztük mi különösebben kalandozósra ezt az utat, hogy mégis az lett belőle, az már tán a fátum maga, mostanság úgysincs csemete program csak lerobbanással s egyéb minikatasztrófákkal; de edződünk szorgalmasan, lassanként már fel se vesszük; rezignáltan szervizelünk, utat építünk, terepjárunk, aztán operálunk, pszichoterápiázunk és detoxikálunk. Mert hát a látnivalók megérik mindezt, ahhoz kétség sem fér, be is jártuk hát Bözödtől a Tisza felső folyásáig ezt a tájat, s útközben lefotóztunk mindent, fényt és árnyékot, vagy a „drámaiságnak” is adva egyet: gyökért és vadvirágot egyaránt.

Hogy visszakanyarodjunk a Teremtő erő és a vele kapcsolatos gondok ecseteléséhez, a természeti csodák bő tárháza mellett a történeti mélységekbe nyúló emberi sötétség is itt tündököl eme ormokon, s még bővebben tenyészik a lakott völgyekben, természetesen. Az Úr dicsőségére már a régi korok embere is ráérezhetett, így hát egyre-másra láthatunk templomokat, jó avítt, történelmi korokat idéző épületeket mindenféle felekezettől. Ezek jól fölismerhetők szúette, időmarta falukról-talpazatukról, no meg arról is, hogy nemigen nőttek nagyobbra építőiknél – magyarán csak addig nyújtózkodnak, ameddig az ácsmester keze állást tudott pakolni, s megmaradtak emberléptékűnek. Valahogy kedvesek is ezek – talán épp emiatt - a szemnek, s még inkább otthonossá teszik a tájat, lett légyen is szó katolikus, református, unitárius vagy görögkeleti templomokról.

A másik, a szemkiverő, égimeszelő, nagyzási mániás és kifejezetten rút architektúra jóval újabb keletű; s aligha árulok el titkot, valamennyi az ortodoxia aklát gyarapítja. Aki valamelyest ismerős e vidéken, annak sokszor hallott fogalom lehet a hagymakupolás honfoglalás, hiszen nem véletlen, hogy az új templomok csaknem száz százalékban e felekezet száméra készülnek. Míg egy-egy településen száz házra jut egy új ortodox templom, addig száz településen ha akad egy, nemhogy új, de csak frissiben felújított, más vallású építmény. Jó helyen is jártunk ehhez persze, hiszen a Máramaros alatti vidék egyébként is az ortodoxia és a kolostori életforma egyik fellegvárának számít, de azért érdekes volt látni, milyen komolyan veszik saját magukat e népek, s hogy igyekeznek minden eszközzel elnyomni mindenki mást… Hozzátéve azt is, ebben történetesen nem annyira a történelmi hagyományok vezérlik őket: Erdélynek nem egy időszaka volt, amikor a vallási türelem és a befogadás európai iskolapéldájának számított. Hát ezek nem azok az idők.

Bojtos Ferenc
A cikk további képei <<<