 Hogy mindjárt a legelején a lecsóba csapjak, megintcsak bőséges beszámolót adhatok a határ túloldalán tapasztalt mérhetetlen mennyiségű út menti és vízfolyásokban kulminálódó szemétről. E tekintetben az első mellbevágó élmény a Királyhágó környéke volt, nevezetes földrajzi pontunk részint a decens kis bodegasorról, valamint a tetemes mennyiségű, parkolók köré borogatott hulladékhalmokról ismerhető fel. Netalán valakik így kívánnak védekezni a magyarok bejövetele ellen? Kedvet szegni mindenesetre alkalmas módszer, jobbat tán ki se találhatnának. Hasonlóan gyomorkavaró élményt már csak az Aranyos patak tudott nyújtani az általa szállított műanyaghordalékkal, amely egyes helyeken már tömegében sikeresen meghaladta a természetes összetevőket is, de erről tán majd később.
 Annál inkább tetszett a már százszor látott Körösfő, ahol az út két oldalán tradicionálisan végigpakolnak minden portát Gizikétől a gőzekéig mindennel, amiről csak úgy gondolható hogy bármi köze lehet a helyben termelt erdélyi portékákhoz… van persze ebben az őskáoszban minden ami bóvli, műnépi termékek és tömeggyártott vackok is; de közelsem túl ritkán csomó hasznos és szép holmi is előkerül, már csak a nagy számok törvénye alapján is. Akadnak persze olyanok, akik eléggé kultúrsznobok ahhoz, hogy ne tessen nekik ez az eklektika, s az igazi műremekek eltűnése a giccsparádé mögött – hát ők ne járkálják be ezeket a sorokat. Alternatív programpont Körösfőn a falu tetején trónoló templomocska, ősi és hősi történeti vonatkozásokkal, s klasszikus szépségű, de frissiben felújított erődfallal. Régóta kedvenceim építészetileg ezek a kedves kis erdélyi erődtemplomok, s a körösfői igazán impozáns képviselőjük, érdemes körbejárni.
 Kolozsvárt éppen hogy csak érintve, illetve mellette tökön-lapun elcsalinkázva vettük az irányt az első napi feladvány, a Tordának nyugatról lejtő, vadregényes szurdokvölgy felé. A hasadék kétségkívül egyike Erdély legismertebb s leglátogatottabb látnivalóinak, s - tegyük hozzá gyorsan -, méltán. Mi most egy kicsit messzebb merészkedtünk azért, mint az átlag turisták, akik alighanem kilencven százalékban csak a bejárat bódésoráig, esetleg az első néhány sodróig jutnak el. A hasadék ugyanis keresztülmetszi az egész hegyvonulatot, s a másik oldalon kibukkanva a patak mentén tekergő, s helyenként e kora tavaszi időszakban veszélyesen iszamló ösvény végén; egy kanyarral akár két irányban is megkerülhetjük a meredélyeket, felkapaszkodva a több száz méter magas falak fölötti tetőre. Nomármost túl azon, hogy e fölkapaszkodást azért szó szerint kell érteni, mert bizony elég meredek a gárdics, a tetőre felérve sikerült visszakerülnünk a tetőn végigsöprő télbe.
 A sziklák tetején egyébként a hasadék eredetmondájául szolgáló Szent László legendának néztünk utána, a szájhagyomány ugyanis úgy tartja, a kunok elől menekülő nagy király lova rúgta szét, túlságosan nagy hévvel elrugaszkodva. Nohát lópata nyomot kellett volna itt kerítenünk, mely ha minden igaz, akár egy elefántnak is dícséretére vált volna, akkora – ám a nagy lábon élő ló lába nyomát per pillanat a hó heverte le, s alatta lapult, ahelyett hogy fotóztatta volna magát. Láttunk viszont a csontig hatoló hideg szél ellenére vígan tavaszt érző szirti sasokat a kőbércek fölött kerengeni, meg akkor a csókarajt, amekkorát még a sokat próbált szegedi víztorony fölött se látni, pedig ott aztán telepelnek rendesen. Mi meg persze didergéltünk, akárcsak az ágak-bogak, amik a fönti ördögszántáson csapzottan hajlongtak a szélben. Mégis, volt azért valami magával ragadó abban, ahogy ott körülöttünk az ég a földdel összeért… No, utunk során tán ekkor voltunk legközelebb a mennyeknek országához, még ha patkónyomtalanul maradtunk is, s ránkhűlt az elébbi emelkedőn még bőven gyűlő verejték.
 Persze a szoros nem csupán a fantasztikus sziklaalakzatoknak köszönhetően különleges. Belsejében, a több száz méteres falak szorításában kialakuló mikroklíma egészen gazdag élővilágnak ad otthont, amely részben az itt megrekedő hűvösebb levegőnek, részben az alján zubogó patak párájának köszönhető. A két oldalfalról nyáridőn zavarba ejtő bujasággal csüggnek a mindenféle rendű és rangú növények, melyek a sziklák repedéseiben összegyűlő talajjal is beérik, vagy tán még azt sem igénylik. A növénykülönlegességek másik része a tetők sziklagyepes és karsztbokorerdős peremén, egy jóval szárazabb, és – mint példánk is remekül illusztrálta – az elemeknek meglehetősen kitett környezetben található meg. A bejáratnál található háromnyelvű tájékoztató szerint csaknem ezer növényfajt írtak le erről a védett területről.
 Hogy a tábla ezt az infót a román és az angol mellett magyarul is megosztotta velünk, azt tudtuk értékelni, ám az már jóval kevésbé emelte a hangulatot, hogy a biodiverzitást az itteni körüllakók megintcsak némi használtanyag hozzáadásával látták jónak kiegészíteni. A hasadék túlfelén ugyanis még egy település, tanyácska, panziócska és kocsmácska települt a fenekén futó patak partjára, ahonnan a műanyag hulladék a szokásos módon, számolatlan bőséggel áramlik át a szurdokon. Hogy emellett a mentalitás mellett a „vigyázz a csendre és a tisztaságra” feliratok vegyes érzelmeket keltenek a szemlélőben, azt talán már felesleges részletezni. S valószínüleg a bejáratnál lévő étterem mögé sem a vendégek hordják ki a csomagolóanyagokat és egyéb göngyöleget… Két dolog jut ilyenkor távlatosan az eszembe, s hazudnék, ha azt mondanám, hízelgő körítéssel. Vajon meghaladja-e annak az étteremtulajdonosnak az intelligenciahányadosa Ásókáét, a lábgomba-reklámból ismerős figuráét; aki vendégvárásban és vendéglátásban gondolkodik egy elsősorban vizuális szépségéért kedvelt környezetben, s közben maga alá piszkít – nota bene eltűri, hogy az alkalmazottjai hordják tele az erdő alját… S vajon mennyi időbe, energiába és pénzbe fog kerülni, ha ezt mérhetetlen mennyiségű kihelyezett anyagot egyszer úgy dönt ez az ország, hogy csak fel kéne számolni? Van arra reális esély, hogy valaha így dönt ez az ország?
 Hát így ereszkedtünk a mennyek felől a kőkemény rögvalóságba. S hogy a borús hangulatot nem nyomta még tovább a ránkszálló éjszaka, azt csak a Torockón közben meglelt nagyon kellemes szállásunknak köszönhettük. Csak ajánlani tudom minden kedves megfáradt vándornak: ha Torockón jár, bátran keresse a Panoráma Panziót, átellenben a rendőrséggel. A setét este dacára nagyon kedvesen s készségesen fogadtak, a szállás pedig rendes, kedves, s nem utolsó sorban tisztességes áron hozzáférhető. Maga a falu azon kevés környékbeli település közé tartozik, ahol jól érzékelhető már, s mondhatni látványosan, szembetűnőn hasznosul a föllendülő turistaforgalom. Köszönhető ez természetszerűleg részben a falu takaros régi házsorainak, részben a település fölé tornyosuló Székelykő lélegzetelállító monolitjának.
 A hegy egyébként nem monolit, azaz nem egyezik ebben ausztrál kistestvérével, az Ayers Rockkal, hanem egy egészen hagyományosnak mondható, ámde különleges szépségű erdélyi hegyhát. Mivel azonban ennek a kő kövön világnak különleges hangulata szinte egybeforrasztja a szem előtt a sziklák labirintusát, éppolyan kerek egész, befejezett képet mutat, mintha csak tervező alkotta volna. Készítsünk valami különlegesen festőit, ami kifejezi e zord föld zord népének nehéz sorsát… Jóllehet, ahogy említettem volt, e nép egyáltalán nem zord. A falu túlnyomó többsége magyar ajku, s a fellendülő idegenforgalom ehelyütt tényleg megadja azt a pluszt, ami a túléléshez, mi több, a fejlődéshez szükséges. Mint mondják, itt kétszer kel fel a nap, egyszer amikor kivilágosodik, s egyszer amikor föléhág a Székelykő dermesztő szépségű ormainak. Ha mi magunk is rá szeretnénk látni erre a szívnek kedves tájra, javaslom mindenkinek kapaszkodjon fel a temetőoldalba, ahonnan a házak sora s az azokat körülölelő parcellák és mezők sora jól belátható. Amikor az ember felér a sírok fölötti tetőre – hosszan gondolkozva azon, vajh mi szépeket gondolhatnak a koporsóvivők egykor volt hozzátartozóikról, amikor ezen a negyvenöt fokos emelkedőn kell utolsó útra vinni egy-egy termetesebb nenét vagy tántit – a hegy szinte kiemelkedik a falu túloldalán futó földek közül, mint a legendák Krákja a tengerből.
 Azt csak a történeti munkákból tudjuk, hogy nem mindig volt ilyen sziklatarajos a Székelykő fizimiskája. Az 1880-as évekből még olyan rézkarcok maradtak ránk, amelyeken a hegy gerincén zúgó fenyveserdő kapaszkodik, s a lankásabbik vége is sűrű bozontba fullad, ahogy a síkra ér. Ezt megelőzően pedig a leiratok, s a környező birtokosság lajstromai tanúskodnak róla, hogy a Székelykő oldala teljes erdőtakaróval kezdte meg a XIX. századot. A fák azonban szépen lassan leolvadtak hegyünkről, s maradtak az elmozdíthatatlan kőbércek. Vagyishogy éppen elmozdíthatóságuk okozta a népesség e környékre települését. Nem is annyira az építőkőként való felhasználás, mint az ércbányák vonzották a lakosságot, s a bányavidék hamarosan megtermelte a maga kezdetleges iparát is. Azért a kövek kitermelésére vonatkozóan Konyhás Pistának volt egy találó megjegyzése: ha egyszer egész Erdély két dologgal van tele, kővel és fával; akkor mi a rossebnek hurcolják a román utakon ezt a két dolgot állandóan ide-oda… S tényleg, az utjainkon látott teherautók döntő többsége e két árut cipelte dühödt elszántsággal – nemegyszer épp ellenkező irányba…
Így hát Torockón sem azt az érintetlen természeti szépséget találjuk már, amit a Tordai-hasadék éteri szirtjeire felmászva tapasztalhattunk. A tájat itt már jócskán átformálta az ember, s nem is csak az útmenti szemét szintjén, amiből e helyt a falu közelében az átlagosnál jóval kevesebbek találhattunk; hanem a táj alapvető képének átalakításával. A Székelykő hatalmas tömbje uralkodni látszik a környező vidéken, annak emberi lakóin éppúgy, mint ahogy a tövében növő növényeken. Csakhogy míg befolyással bír mondjuk arra, hogy eltakarja a kelő napot is a növényektől, vagy megakasztja a szelet, s még a völgy széljárását is meghatározhatja, az ember ezt a viszonyt kölcsönössé alakította. Ha úgy tetszik, a hegy lábától indult, s mostmár tar tetejéig meghódította, megkopasztotta, átfurkálta, épp hogy csak el nem hordhatta.
 Hogy ez utóbbira is nézzünk példát, a torockói szép nap zárásaként megkóstoltuk a közkút vizét, amelynek medencéiben még most is mostak az asszonyok, és elindultunk egy hírhedt hely, Verespatak irányába. Az út az Érchegység legszebb völgyében, az Aranyos patak mellett vezetett, ám ezt az előre determinált megkapó látványt némileg negligálta a már emlegetett szemétszállító szalagnak használt víztest. Hogy néhol a parti növényzet egyetlen négyzetcentimétere sem látszik már ki a műanyag hordalék alól, az itt is azt bizonyította, nem véletlenül kerül bele ez az elképesztő mennyiség; itt már nem arról van szó, hogy egy-egy autós a patakba üríti a kocsi szemetesét, s nem a zsebpiszok állt össze groteszk mulccsá a partokon. Az Abrudbánya felé vezető leágazásnál aztán már a szeméttelepet is megláttuk, amely még a herkulesfürdőin is túltett a direkt környezetszennyezés terén. A telep tizenegynehány méter vastag szemétpaplanja ugyanis konkrétan az Aranyosban ért véget, szemmel láthatólag megtelése ellen azt a taktikát választották az üzemeltetők, hogy a friss rétegekkel a külsejét mindig beljebb-beljebb tolják a vízbe. Vagyis itt még az áradás sem kell a hulladékhegyek szétoszlatásához, a dolog olajozottan, szervezetten, és minden normális emberi és jogi szempont szerint köztörvényesen működik. Nem első esetként áll ez nyilván itt, ám megint egy olyan szegmens, ami miatt Románia EU tagsága és civilizált államként aposztrofálása is szememben több, mint kérdéses.
 Verespatakon alapvetően az egyik templom lefotózása volt feladatunk, de természetesen nem vonhattuk ki magunkat a település jól ismert problémáival való szembesülés alól sem. Hála vagy átok a föld kincseinek érte, de már az ókori időktől bányászatból élő terület volt e vidék, s ha Torockón még csak megérintett bennünket az ember mindent maga alá gyűrésének hangulata, itt valóságos infernális viszonyok közt láthattuk az eleven példákat. Az egykori település a néhány éve folyó, a külszíni termelés újraindítását célzó hercehurcának teljes egészében áldozatul esett. Teljes egészébent mondok, mert bár az alsó vég házai többnyire lakottak, s itt-ott láthatók a bányavállalat beetetésnek szánt PR fogás kísérletei, azért Verespatak már egy haldokló település. Hogy is érzékeltessem? Ha egy őrült hentes egy hízott malacnak levágja valamelyik sonkáját, azt még szépelegve nevezhetjük amputációnak – ha azonban kettévágja, azzal megöli.
 Verespatakon a megfélemlítéssel-lefizetéssel-erőszakkal megszerzett ingatlanok falára a cég természetszerűleg mindenütt kitábláztatta magát, had lássák a még ellenállók, az itt maradók, hogy milyen szinten állnak vesztésre. A házak felső sorát, köztük nem egy műemléket a bánya területe, illetőleg az ide tervezett három tározó lépcsője emészti majd fel, ahol a ciános technológia melléktermékei ülepednek majd, legalábbis a benyújtott tervek szerint. Mi most csak annyit állapíthattunk meg, hiszen az eljárás felfüggesztésre került, hogy ha nem valósul meg a tervezett beruházás, a falut akkor is pusztulásra ítélték. Egyrészt leállt a hagyományos technológiával és a tárnákon keresztüli ércbányászat, másrészt aki már elmozdulhatott, az itthagyta e szomorú helyet, s a házak sorban dőlnek össze lakóik nélkül. Aki esetleg kíváncsi a korábbi idők tevékenységi formáira, az a bányászati múzeumba látogathat el, már ha megtalálja a kiállítást, mert egy kicsit csalafinta módon ez is szétesőfélben lévő romhalmaznak álcázódott… Az egykori bányairoda épületének beroskadt teteje nem múzeumot sejtet, pedig ennek udvarán találhatjuk a technikatörténeti és a római kövekből rendezett kiállítást.
 A bemutatón szívesen vezet végig némi baksisért a szemközti házban lakó öreg, aki tízszavas magyar szókincsével is el tudta magyarázni a látnivalókat, de legfőképpen életüket a bányában. Mint mondta, 25 évig kézzel fejtette itt a kőzetet, s a kezét nézve az ember el is hiheti neki. Aki nem szenved klausztrofóbiában, azt kulcsaival lekíséri az egykori római tárnákba is, több száz méteren át ereszkedve görnyedten az akna fenekéig. Még vezetnének utak messzebb is, s a csillogó, helyenként szivárványszín falak, meg az aranytelérek közt az ember még lehet hogy kalandozott volna is egy kicsit. Tekintve azonban hogy ehhez fegyverzetünk összesen két elhaló fényű elemlámpa volt, s a bolthajtások egyre szűkebbek, valahogy mégsem bántuk, amikor újra kikerültünk a napra. A bácsikának valószínűleg nem naponta akad kuncsaftja. Megadóan sóhajt, nix munka, nix bánya, s mikor elmentek és bezárták a gyárat, elkapcsolták a villanyt is.
A cikk további képei <<<
Bojtos Ferenc
|
Pokolraszállás – Torda-Torockó-Verespatak
