 Merthogy újra eljött a jó idő, s a jó idővel a menetkedv, amit csak tetézett annak múlhatatlan szükségessége, hogy a kommandói természettudományos kiállítás félbe-tervbe maradt részeit tovább fejlesszük. Az út előzményét így némi szegedi ténykedés adta, így a múzeumi feliratok mellett elkészült egy négy diorámából álló bemutatósor, valamint szelektálásra és becsomagolásra került tetemes mennyiségű felajánlott ruha, játék és könyv. A diorámák egy-egy öt literes üvegbe rendezve a környék természetközeli életközösségeinek tipikus aljnövényzetét, valamint az ebben élő állatokat voltak hivatva bemutatni, így a fenyőerdőkét, a tőzegmoha-lápokét, a sziklagyepekét, valamint speciálisan a bomló, korhadó faanyag mikroközösségét.
 Kicsit féltünk is, mi lesz a tavaly nyár során gyűjtött, s azóta preparált, konzervált és montírozott, majd nagy műgonddal összeragasztott diorámák sorsa az úton, de végül úgy alakult, hogy bőséges anyagok álltak rendelkezésünkre a kipárnázáshoz. A meghirdetett gyűjtési akció ugyan a számítástechnikai használt eszközök-alkatrészek terén nem járt túl nagy sikerrel, a használt könyvek és a rettenetes mennyiségű használt ruha viszont bőséggel kárpótoltak minket ezért. A ruhákat végül még kénytelenek voltunk szelektálni, és típusonként rendezetten csomagolni, mert olyan nagy mennyiségben érkeztek be, ami meghaladta a pillanatnyi szállítókapacitást. Használt könyvek terén nagy mennyiségű tankönyv és szépirodalom is érkezett; utóbbinak oroszlánrésze a Somogyi Könyvtár selejtezési állományából felajánlva, amiért is külön köszönet jár feléjük újólag.
 Utóbb már úgy megpakoltuk az expedíciós gépjárműparkot, hogy végül az odaútnál csak egy egyszerű, gyors kifutásban gondolkodhattunk, a flikkflakkokat kénytelenek voltunk hazafelére tartogatni, hiába csábított minket kétfelől ezernyi látnivaló. Hogy ebből az egyszerű, gyors kifutásból nem sok maradt, az már aligha róható fel nekünk, sokkal inkább a gépjárműparkot erősen amortizáló román utaknak, no meg az idegrendszert még intenzívebben romboló gyér alkatrész ellátottságnak. Gyért mondtam volna? Homéroszi léptékben szépítem az igazságot, hisz többórás fölös alkatrészvadászatot követően kicsiny csapatunk kevésbé szerencsés tagjai egy kedves repceföld, valamint némi vastraverz és stratégiai posvány társaságában éjszakázhattak, szemvidító „fotózni tilos” tábla alatt.
 Talán jótanácsként minden Romániába látogató gépjármű-tulajdonosnak csak annyit javasolnék: ne induljon el tartalék ékszíj nélkül. Illetve mint a későbbi fejlemények megmutatták, tartalék ékszíj, gyújtáskapcsoló, önindító, hűtővíz-tartály és egyebek nélkül se. Nekünk legalábbis nem került volna 36 óránkba az Opel Fronterát eljuttatni Kovászna megyéig, ha legalább egy tartalék ékszíjunk (pardon: kurea trapeza) lett volna hozzá… De mivel hogy nem volt, mi több a százezres Szebennek se – s ahol volt, se adtak – ezért kénytelenek voltunk egy felszabadító akcióval Brassóig menni érte, s fölvásárolni közép-románia egyetlen megmaradt frontera ékszíját. Hogy Mihály király ezt is miért nem mentette ki a koronakincsekkel egyetemben, csak a jó ég a megmondhatója. Ez az egy valamiért itt maradt.
 A sok bosszúság közepette persze azért hasznos és szép tapasztalatok is sorjáztak az út alatt, s végre a kommandó körüli havasokat is úgy láthattuk, ahogy eddig még soha: tavasszal. Hogy ez náluk még jóval tavaszabbat jelentett, azt talán mondani se kell; nálunk már érett a gabona, s a sík részeken vadul burjánzott a repce, itt fönt pedig még a kora tavaszi virágok próbálgatták magukat, s nyoma sem volt a majdani, nyári gombabőségnek. A fenyők friss hajtásaikon dolgoztak éppen, amit régente olajütőkbe hordtak, s a csetinaprésnek nevezett szerkezettel préselték belőle ki a jó áron eladható fenyőolajat. Tekintve a fenyvesek még mindig viszonylagos bőségét, örök titok marad, hogy legalább mutatóba miért nem maradt meg ez a tevékenység.
 Lévén utunk idején májust írtunk, minden falu körüli erdő és rét még zöldebbik arcát mutatta, bár a sok csapadék miatt Kommandó körül a nyár sem igazán fakó. Az itteni, korai-kései tavasz egyszerre mutatta mindkét időszak jegyeit. A Benedek nevű rész és a Gór alá kalandozva gazdag kétéltűfaunával találkoztunk, alpesi gőtével, erdei békával, barna varanggyal és mocsári békával, főként a patakok menti nagy farönköket megforgatva. Az erdők alján boglárkák, zászpa és fogasír törtek elő, de a különféle zsurlók és a leveleiket bontogató harasztok is több fajjal képviseltették magukat. Da hűvöskés idő dacára rengeteg lepke és egyéb ízeltlábú repült máris, s ennek megfelelően a velük táplálkozó énekesek is mindenütt ott nyüzsögtek.
 A legtöbbet Kommandón egyébként a hajnali órák délelőttbe fordulásakor láthat az ember. A korai órákban a madarak még jórészt énekléssel és kapcsolatteremtéssel töltik az időt, s a kevesebb emberi mozgás miatt bátrabbak is, mint nap közben. A nap hegyek fölé emelkedésével pedig a rengeteg változó testhőjű állat jelenik meg, az első meleg sugarakkal feltölteni „napelemeiket”. A lepkék lassabban szállnak, a kétéltűek-hüllők türelmesen bevárják a közelítő embert. Hát persze egy jószág van azért, amely fittyet hány a hűs reggelre, és olya gyorsan elfut, ahogy a helyiek megpillantják: a már sokat emlegetett mókus, mely gyorsabban illan el embert látva, mint a naptól páraként felszálló harmat…
 Az otthonról hozott négy dioráma mellett szerettük volna végre ha méltó bemutatásra kerülnek a környék gombái közül a változatos méretű, színű és élőhelyű taplófajok. Ezeket a példányokat már több év munkájával gyűjtöttük össze, s a CSEMETE irodáján vártak a majdani visszaszállításra. Kommandón helyben kerültek preparálásuk végső szakaszába, amikor is három flakon tecsó gazdaságos hajlakkal fixáltuk őket, egyszerre adva ezzel vissza a taplók élő fényét, s egyfajta védőréteget is, amely az ezen az éghajlaton esélyes penészesedés és az ízeltlábú kártevők ellen hivatott megóvni. A különféle taplófajok bemutatására egy korszakalkotó ötlettel hosszú rönköt állítottunk a természettudományos kiállítóteremben. Egészen pontosan egy hosszú rönköt, amely majdnem a plafonig ér, beleállítottunk egy vastagabb rövidbe, így egy roppant masszív és állékony oszlopot kaptunk.
 Mivel az oszlopnak még jócskán ki kellett száradnia, ezzel a fúrás-faragással (és némi láncfűrészezéssel) be is értük e téren, s a majdan elkövetkező útra hagytuk a gombák teljes felszerelését. Ideiglenesen felaplikáltunk három mutatósabb fajt fatörzsünkre, hogy addig is a látogatók ne mélázzanak előtte tanácstalanul álldigálva, hanemhogy rögtön lássék annak tartó funkciója. Amíg a csapat biológus része az említett taplótartón ügyködött, a másik, helytörténeti-néprajzi helységben megtörtént a sokáig gyűjtögetett orvostörténeti eszközök meghatározása. Ezen műszerek és egyéb kínzóalkalmatosságok a falumúzeum hátsó traktusában kerülnek majd végső helyükre, melynek felújítása jelenleg is folyamatában van. A rekonstruált helyi orvosi szoba kiállítási tárgyait Dr. Vetró Gábor azonosította be, szakértelme híján a régi műszerek eredeti rendeltetéséről nekünk jóval vadabb ötleteink támadtak volna. Sajnos tőle a hazaút felénél búcsúznunk kellett, mivel lecseréltük őt Tóth Mónira, aki az expedíció hátralévő szakaszára csatlakozott hozzánk.
 Utunk második részében hazafelé vettük az irányt, s ezúttal északi oldaláról cserkeltük be a kora tavasszal oly barátságtalan arcát mutató Retyezát hegységet. Így kétszeresen is új arcáról ismerhettük meg, részint a Mehádia felőli mély déli völgyek helyett az északi oldal lankáit terveztük bejárni, részint pedig a zimankós napok elmúltával itt is némi késő tavaszi-kora nyári virágpompát reméltünk. Mint utóbb kiderült, a lankák bejárása teljesebbre sikeredett alant mint fentebb, a hegység erről az oldaláról egy csomó teljesen egyforma völggyel nyílik ugyanis a völgyre, s még a mindent látó szemet e ponton helyettesítő autós helymeghatározó sem bizonyult elegendő segítségnek a tájékozódáshoz. Egymás után három völgyben is felmentünk-lejöttünk, dacára a viszonylag részletes térképnek s a magabiztos rutinnal rendelkező terepembereknek.
 Mondjuk nem bántuk meg e tekergéseket sem, személy szerint például nekem a Retyezátból e völgyek bejárati részei lettek a kedvenceim, az illatok, a fák zöldje és a patakok hangja-párája ugyanis erősen hajazott e lenti részeken az általam oly kedvel Bükk jellegére. Az edő is természetesen lombhullató még az alacsonyabb térszinteken, s a szűk völgyek fölé összeboruló lombkoronák, meg a számtalan ismerős vadvirág a sziklafalak tövében a hazai szurdokok otthonos hangulatával ajándékoztak meg minket. A későbbi, elemző jellegű bőcörgések persze kiderítették, akadnak errefelé azért szemünknek új növénykék is szép számmal, érdekes keveredéseként a balkáni-illír és a kontinenetális hegyvidéki elemek keveredésének. Épp e találkozási pont az, ami miatt a Retyezát az egész Kárpátok fajokban leggazdagabb, s legösszetettebb tagolású élőhelye. Ráadásul a hegység magassága miatt a vízszintes tagoltság is jelentős: kétezer méteres szintkülönbséggel bír a talpi részek és a csúcsok között, s talán nem túlzás azt állítani, ez már önmagában legalább kétezerféle lakót jelent a hegyen…
 Mi, mint lakók, először csak úgy félút táján fészkeltük be magunkat, az ezerszázegynéhány méteres tengerszint feletti magasságban épült Carnic túristaházban. Késő éjjel érkezvén a sötétben még csak annyit láttunk, hogy a nagy nehezen meglelt, s az utolsó lakott terület után már murvásodásba forduló hegyi út itt jó néhány üdülő és túristaház jellegű épületben végződik. A sok lehetőség közül mi a félig-meddig elhagyatottnak tűnő Cabana Cascada fölénk magasodó sötét sziluettjét választottuk, annál is inkább, mivel ez volt az egyetlen, ahol jöttünkre hívogató fény gyúlt, s az ajtó keretében hamarosan megjelent a szintén hívogató Giovanni. E választásunk később sem volt okunk megbánni, s álljon most ez itt ingyenreklámul e szálláshely reménybeli vendégei számára.
 Giovanniról rövid ismerkedésünket követően kiderült hogy persze nem Giovanninak hívják, mivel törzskönyvileg a Joan nevet birtokolta, de mivel az egyetlen idegen nyelv, amely iránt lelkesedése határtalannak látszott, az olasz volt, így önhatalmúlag maga ragasztotta magára a Joan, azaz János olaszosítását. Mi mondjuk magunk közt gyorsan továbbkereszteltük Dzsepettóra, mivel úgy éreztük kedves lénye leglényegét e név jobban kifejezi, s Dzsepettó minőségében gyorsan otthonossá tette számunkra az épp felújítás alatt álló épületet, ahol gondnoki teendőit látta el feleségével egyetemben. Kommunikációnkban a pápua benszülöttek pidgin-angol szókészletére szorítkozva, de kedélyes suttógó beszélgetésbe elegyedtünk vele, mivel az asszony a szomszéd helyiségben aznapi hosszú útja fáradalmait pihente ki, Dzsepettó pedig átengedte konyhájukat, sötét színűre pácolt pálinkával riogatott bennünket, s egyáltalán, szemmel láthatólag igyekezett teljes jumbósapkás báját bevetni vendégeiért.
 Maga a ház nevében a közvetlen környék egyik fő látnivalójára, a Cascada Lolaia vízesésre utal, amely mintegy húsz méter magasságból ugrik az alatta összegyűlt sziklák közé, s őrjöngve habzó vad hegyi patakként fut tovább lefelé a völgyben. Hogy nem csak annak akar látszani, hanem ténylegesen vad vízről van szó, azt másnap reggeli, patakparti kóborlásunkon saját szemünkkel láthattuk, a mederben ugyanis autó méretű görgetegkövek hevertek végestelen végig, soktonnás bizonyítékaként, hogy itt is a víz az úr, ha épp úgy jön ki a lépés. A pucérra kopasztott, roppant szálfák pedig némi ízelítőt adtak abból, mi történik itt, ha épp kövek dörzsölőznek… S a víz bősége a Retyezáton minden lehetőséget meg is ad hozzá, hogy errefelé legyen egész Erdélyország, vagy ha úgy tetszik Románia felszíni vizekkel legjobban ellátott területe. Szigethegységként minden körülötte lévő terület fölé magasodik, s eképp nem csak az eget uralja, de meg is akasztja rajta a felhőket – a felszálló párás légtömegek így aztán akármerről kapják a szélirányt, a Retyezát oldalában ledobják terhüket.
 Itt töltött második napunkon egy szinttel mi is feljebb emelkedtünk, hűtlenül elhagyva a túristaház vendégszerető biztonságát. A Pietrele szálláshelyei már földi halandók számára csupán gyalogosan megközelíthetők, az ide vezető meredek és görgetegkövekkel bőven megszórt út még a terepjárók számára is leküzdhetetlennek bizonyult. Az egyetlen jármű, amely megbirkózott az extrém útvonallal, a famunkások traktorja volt, de ez sajnos nem állt mindenki rendelkezésére. Így hát az összes magánmotyót a hátunkra kaptuk, s felkaptattunk közel ezerötszáz méteres magasságig. A Pietrele menedékházai elég random képet mutatnak, az ide érkező mintha egy máig is üzemelő irokéz faluba futna be – a faházak és kunyhók eklektikus elegyében nekünk például egy kétszintes favágóház jutott, az alsó szinten klasszikus szobácskákkal, míg a padlástérbe egy hajóhíd futott le a hegyoldalról, s itt, e romantikus búvóhelyen kapott szálláshelyet a csapat nagyobbik része.
 Hogy a napközbeni hegymászást kellőképpen megfejeljük, innen még a délután folyamán továbbindultunk a kétezer méter alatt fekvő Gales tengerszemhez. Hogy végül célunkig mégsem jutottunk el, annak elsődleges oka a hegycsúcsokon visszamaradt hó volt; a tengerszem alatt pár száz méterrel ugyanis, elérve a törpefenyők övét, olyan hótakaróba futottunk bele, melybe még ekkor is bőven nyakig lehetett szakadni. A hegy oldalát itt már nem susogó fenyőerdő, henem henye törpe társaik fedték, legalábbis a lankákon végigfutó kőbordák gerincén. A barázdák közti részek pedig színültig teltek még hóval, melynek felszíne épp csak annyira fagyott meg, hogy ideig-óráig elbírjon egy felnőtt embert, aztán jött az a csúnya kis reccsenő hang, s a hónaljig a hideg hóba szakadás, meg a felszín alatti jeges olvadó lé. A másik ok, hogy a cél előtt visszafordultunk, az az éjszaka rohamos közeledte volt, még így is épp sötétedésre értük el a menedékházak fényeit. Így a valódi magashegyi zóna megismerése egy következő útra halasztódott, mindazonáltal így is rengeteg érdekes és látványos természeti képződmény és élőlényt láthattunk, melyek az alacsonyabb régiókban nem találhatók.
 Dzsepettó jóvoltából azért némi ízelítőt még abból is kaphattunk, amit jelenlegi retyezáti utunk során kihagytunk. A Cabana Cascadá-ban kedves szokás, hogy aki itt jár, később elkészített képeiből küld egynéhányat az errefelé tapasztaltak legszebbjeit prezentálandó. Ily módon egy olyan fényképalbum állt már össze, ahol a mormotától kezdve a zergéken át az ezerféle havasi vadvirágig minden látható, s e mellett a szakadékok, vízesések, ősfenyvesek is szépen reprezentáltak. Némileg lehangolódva búcsúztunk el a hegységtől, hiszen igazán hívogató és lenyűgöző vidéket ismerhettünk meg, jóféle népekkel, s ráadásul tudtuk, odalent csak a fokozódó forróságú alföldi nyár vár minket. Mit mondjak, ez utóbbira alaposan ráhibáztunk; a Szegedig tartó, rövidke út alatt ugyanis kétszer is olyan felhőszakadás kapta el a kocsikat, amely láttán az ember megértőbben olvasgatja Noé sztoriját is.
Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető
A cikk további képei <<<
|
olyan elánnal járnak-kelnek mostanság a CSEMETE ilyen-olyan aktivistái mindenfelé – nemrég például épp a Szeged-Kommandó jól ismert tengelyen, felelevenítve a régi együttműködést a helyi kiállítóhelység érdekében a kommandói civil szervezettel; s nem utolsó sorban az út végére tapasztva egy kis Retyezátolást, magashegyi levegőt s ínreszkettetést…