 Barátom, László Reni az európai önkéntes szolgálattal került ebbe az országba, egy Steinkjer nevű városba, ahol egy ifjúsági házban tevékenykedik a mindennapokban, nem mellékesen azt is szeretném megemlíteni, hogy több csemetés program aktív részvevője volt már és reméljük még lesz is… A technika ma már csodákra képes, így a több ezer kilométeres távolságok sem okoznak gondot a napi kapcsolattarásban, de lássuk be, leülve a számítógép elé és úgy beszélgetni…azért világot megváltani nem lehet. Ígyhát ennek és egymás kölcsönös hiányának köszönhetően (nem kell félreérteni…) megszületett a gondolat, hogy nincs más hátra mint előre, illetve északra…
Már a repülőjegy foglalása is nehézségekbe ütközött. Az utazási referens azzal nyugtatott, hogy nem szokványos skandináv országba utazni, ezért elnézést kér, amiért az alapvetően negyed órás metódus (jegyfoglalás) másfél órára sikerült, de sikerült, így november 22-én a délutáni órákban már Osloban landoltam, ahol ötórás várakozás után, belföldi járattal továbbutaztam Trondheimbe. Ekkor azonban még nem ért véget a nagy utazás, de már ketten mentünk tovább a végállomásra, Steinkjerbe. Éjjel 1órakor, utcai lámpák megvilágításában, hóesésben láttam meg először a várost, ami ez elkövetkezendő egy hét bázishelyévé vált.
Steinkjer Trondheimtől 120 kilométerre a Trondeimsfjord csücskében fekvő iparváros. Húszezren laknak ezen a településen, területileg azonban mégsem olyan kicsi, a külvárosi részekben sok „tanyacsoportot” helyezkedik el.
 Szállásunk a belváros szívében , a templommal szemben volt, és a tetőteraszról festői látvány nyílt a Steinkjer folyóra, valamint az azt körülvevő dombokra, amelyek az északi fények különböző színeiben pompáztak, minden percben máshogyan. Első napunkat a magyar kultúrának szenteltük, ugyanis a helyi ifjúsági házban interkultúrális est volt, ahol Magyarország került bemutatásra. A prezentációt megelőzően magyar ételeket kóstoltak a különböző nemzetiségű résztvevők: norvégok, thaiok, lengyelek, tanzánok… Nagy sikert aratott a fasírt és a slambuc, valamint a piros pöttyös túrórudi. A beszámoló nagyon színvonalasra sikerült, az országunkról bemutatott fotódokumentációk különösen tetszettek, hiszen a népszerű és sok külföldi számára is ismert relikviáink mellett, mint a Parlament, Lánchíd a vidéki élet, a pusztaságok bemutatása sem maradt el.
Szombaton reggel ismét vontra szálltunk, hogy magunkévá tegyünk Trondheim látnivalóit. A vonatozás egy szerencsés közlekedési eszköznek bizonyult- amellett, hogy itthon ilyen szerelvényekről és szolgáltatásokról csak álmodunk- a természeti látnivalókban is gyönyörködni tudtunk. 120 kilométer hosszan siklottunk a fjord mentén, végül megérkeztünk Norvégia harmadik legnagyobb városába, amely a Nidelva -folyó torkolatánál, a Trondheim fjord partján fekszik. A város elhelyezkedése, földrajzi fekvése történelmi és hajózási szempontból is jelentősnek bizonyult.
Mindezt a látványt több mint 100 méter magasról is szemrevételeztük, amikor hosszas eltévedések után megtaláltunk a város külső peremén ágaskodó TV-tornyot. Ennek tetejéről belátni az egész fjordot, valamint a városhoz tartozó kis szigetet, amelyen egy ősi bencés kolostor romjai, valamint egy középköri erődítmény és börtön található. A sziget hajóval közelíthető meg, bár egyáltalán nincs messzire a város partjaitól. Sajnos a látogatók csak nyáron nézhetik meg a szigetet, télen zárva tart. A télen zárva tartás egyébként nagy divatnak örvend ebben az országban, ezáltal csökken a turistacélpontok száma. Számomra ez elég összeegyeztethetetlen egy téli ország életével…
Eltévedésünknek köszönhetően a plusz kilométerek nem vesztek kárba, hiszen így betekintést nyertünk az egyetemi negyedbe, ahol Szegedhez hasonlóan az új épületek mellett a régi, ódon falak is fennállnak.
 Miután kisétáltuk magunkat és a nap is lement már - ami Norvégiában nem nagy kihívás délután 3 óra után, ugyanis délelőtt tíz és délután három óra között látható csak az égen és ilyenkor is csak kevéssé emelkedik a horizont fölé- behúzódtunk forrócsokit szürcsölni, de nem ám csak ilyen „forróvizet kérek” ital volt ez, hanem az igazi, csokidarabos, nyálcsurgatós édesség. Emellé még passzolt egy kis répatorta, ennek örömeit az itthoniakkal is sikerült megosztanom, persze az íze nem lett teljesen ugyanolyan… Vasárnap keresztény kultúránkhoz híven templomba mentünk, és minden szentet megemlítettünk, ugyanis ha lehet azt mondani a kukoricagombócra, hogy istenáldása, akkor a havas, jeges, esős, szeles időre nem túlzás azt mondani, hogy az égiek verése…hősiesen állva a szelet és a hideget felkerestük a város ékszerdobozkáját a Nidaros dómot és az Érseki palotát, ahol a koronázási ékszereket őrzik. A Nidaros a 11.században épült, külsején a gótika stílusjegyeit hordozza, belsőépítészetileg azonban a puritanizmus, az egyszerűség jellemzi. A Dóm történelmi szempontból igen jelentős, hiszen a norvég királyok koronázási temploma. Az Érseki palotában ehhez a szertartáshoz őrzik az ékszereket, beleértve ebbe a koronákat, trónokat, jogart, országalmát, palástot, koronázási zászlókat…
Norvégia mai királyát is ebben a templomban koronázták meg. Ezekután a király nyári rezidenciáját szemrevételeztük és miután minden kiküldetési pontunknak eleget tettünk, elállt az eső is. Trondheimben mindenképpen érdemes felkeresni a régi hidat, amelyről a folyóra nézve, régi, színes norvég házakat látunk. Derűs látvány ez a turisták, de szerintem még a helybeliek számára is.
Vasárnap este visszatértünk Steinkjerbe és a „telelésből” hátralévő napokban már helyi terepi programot szerveztünk magunkat. Meglátogattuk a településen kívül eső Egge nevű helyet, ahol a fjordokra való rálátás mellett egy hangulatos templomban és sírkertjében gyönyörködtünk. A havas táj, a szárazföld és a hegyek mindenholi találkozása, a percenként változó fényviszonyok nagyon hangulatossá tették kirándulásunkat. Elsétáltunk a kikötőbe, a fjord partjához, valamint a Steinkjer folyó felsőfolyását is szemrevételeztük, ahol a víz már megfagyott, középen pedig heves sodrást produkált.
 Természetesen számtalan, színes programot lehetett volna még csinálni ebben a minden tekintetben gazdag országban, de mint tudjuk az idő mindig kevés és azért nagy örömmel töltött el az is, hogy amikor hazaértem nemcsak láttam, de éreztem is a nap sugarait. Nyomon követve a mostani időjárást Norvégiában, Reni csak ennyivel kommentálja: „ mínusz 10 fok napközben…Hűs van, na.”
Ezalatt az egy hét alatt a rengeteg látnivaló mellett és a többszörös eszmefuttatások mellett, nézve az ottani embereket, figyelve viselkedésüket rájöttem, hogy egy magunkfajta ember, bármennyire állítja is, hogy megszokja az ottani létet, mindig vágyódni fog haza. Nem csak azért, mert esetleg a szerettei itthon vannak, hanem azért, mert soha nem fog tudni azonosulni az ottani emberek lassúságával és távolságtartásával. Tudat alatt soha nem fogja megszokni azt, hogy télen szinte mindig sötét van, és nyáron még éjfélkor is látni a napot…
Tóth Mónika
A cikk további képei <<<
|
A címben megfogalmazott kérdés megválaszolásához Parn Brown gondolatát vettem kölcsön: „A barátságot nem halványítja el a távolság vagy az idő, …”. Utazásom fő célja egy nagyon kedves barátom meglátogatása volt, amellett, hogy némi betekintést nyertem egy téli ország életébe.