Bús düledékek és frissen nyíló virágok közt jártuk be Ukrajnának a Kárpátok gerincén innen eső részét, még a tavasz dandárjában – s az sem teljesen rajtunk múlott, hogy a nap vége kalandosabbra sikeredett a tervezettnél… Szerencsére nem ukrán martalócok, s ezúttal nem is a bürokrácia örvénye rántott magával minket, de erről tán majd inkább a vége felé.

A határon mondhatni játszi könnyedséggel siklottunk át, schengeni szabályok ide vagy oda; az egyetlen mókás közjáték csak a különféle beléptető fecniknek volt köszönhető. Az ukrán államgépezet szemmel láthatólag szívén viseli az országukba belépők sorsát, s már jó előre szeretné a nyelvtudást megalapozni mindenki számára: talán ezért van az, hogy a maréknyi kitöltendő űrlap és űrcetli magyarul egy kukkot sem tartalmaz. Viszont a ciril bötűket legalább volt alkalmunk átismételni, úgyis már jócskán megkopott az a régi, tán sosemvolt orosztudás, amit annak idején Jeléna Alexandrovnáék oly lelkesen igyekeztek a vonakodó koponyákba verni.

Az egyenruhások azért még mindig okoznak némi feszültséget, még a legtisztább lelkiismeretek esetén is, s mi hiába rendelkeztünk ilyennel, azért a kukoricagombóc csak ott van az ember torkában, amíg a háta mögött nem tudhatja a hivatali bódékat. Első állomásunk Munkács volt, messziről virító, s – legalábbis külcsínre – szép ép állapotban lévő várával, amely az utazónak már messziről integet az út bal oldala felől. Maga a város őszintén szólva nem nyűgözött le minket, bár a maga idején kétségkívül meglehetett a sajátos bája, ezt azonban az itt-ott kivirító szegénység, és a mindenben ott lappangó eklektika az utóbbi időkben simán elsöpörte. A leggrandiózusabb gondolatként a vár farába egy obeliszket tűztek, s azon most ott honol a turul, ékesen hirdetve a szittya gondolatok szabadságát, melyek időről-időre el is szabadulnak alatta, inkább szítva ezzel a tüzet, mintsem éltetve…

A történelmi múlt egyébiránt lépten-nyomon előkerül Kárpátalja területén. Nem oly nagy léptékű ez a vidék, mondhatni beszorult ide a hegyláncok és a határ közé, s éppen ezért koncentráltan jelen van - rövid utazással elérhető nagyon sok történeti emlék és természeti érték. Az általunk következő körben meglátogatott ily maradvány a Gerényben található rotunda, azaz körtemplom, vagyis egészen pontosan egy templom kör alakú, középkori eredetű vége… Gerény maga pillanatnyilag Ungvár részeként létezik, s egy nagyon hangulatos kertvárosi tekergéssel érhetjük el magát a templomdombot, a lombok alatt némileg lelombozó kilátással a környékre, de az épület körül bájos gyümölcsössel, és hatalmas, árnyas hársakkal. Az igazi érték a templom belsejében keresendő, kívülről meglehetősen puritán összképet nyújt, ám a rotunda belsejében a falakon felsejlenek a sok századdal ezelőtti freskók, az akkori esztétikának megfelelő tálalásban közvetítve az igét. Mint a templomszolgától megtudtuk – aposztrofáljuk most így önkéntes idegenvezetőnket – a freskók igen gyatra állapota magától már nem fog javulni, s külföldi pénzre támaszkodva képzelhető csak el megmentésük.

Ungvárról visszakanyarodva Munkács, s a Kárpátalja központi vidékei felé, a Latorca völgyében indultunk el felfelé, a Vereckei-hágó irányába. Több ponton is megállásra és egy kis kószálásra csábítottak minket a völgy látnivalói, ám közelebbről megszemlélve a Latorcáról is szomorúan láttuk, hogy a seregnyi erdélyi patakhoz hasonlatosan ebben sem csupán a víz szalad lefelé, de vele mérhetetlen mennyiségű műanyag szemét is; a folyékony futószalagot itt is a hulladéktól való megszabadulásra használják fel. A völgy fő nyomvonalát hamarosan elhagyva már némiképp tatárosabb utak kanyarognak fel Vereckéhez, amelyek mellett megintcsak seregnyi vadvirágot fotózhattunk, illetve megleshettük a romlatlan hegyi népek mindennapjait is kicsinység. A hágón emelt emlékműnél röviden tiszteletünket tettük, gondoltuk megnézzük amíg még áll - köztudomásúlag a magyar nacionalisták részéről az ukrán nacionalisták rossz néven vették, hogy e hegy nyergére a honfoglalásnak emléket állító építmény került, s persze némiképp partizánakciót is sejtet a dolog, lévén az engedélyezési eljárást sem erőltették túlságosan az emlékmű megálmodói. Ennek nyomán persze annak rendje és módja szerint megrongálásra is került, mondjuk annyi azért legalább elmondható róla, hogy bár monumentális, de nem nagyon ronda. Ottjártunkkor épp egy erdélyi csoport járta körbe kárpátaljai kísérőivel.

Az emlékmű mellől egyébiránt pazar panoráma nyílik több irányban, s szépen kivehető, hogy vagy a hegyeket építették át, vagy Feszty sosem skiccelt e helyszínen a körkép megfestése előtt, a táj ugyanis teljesen más, mint ami az Ópusztaszeren kiállított festmény látogatóit fogadja. Az egyedüli, ami valószínűleg még ugyanaz volt, amit a magyarok lovai tiportak finomra, az a körképen és a talpunk alatt egyaránt megtalálható vastag sárga por volt. Ennek felhőiben ereszkedtünk le a gerincről, s vettük az útirányt a nap végső célja, a nárciszok mezeje felé, iparkodva, még mielőtt a nap túlságosan alászállt volna a fotózáshoz. Számos kisebb-nagyobb településen átrobogva már tudtuk, hogy jó helyen járunk, amikor Huszt épületei, és a város melletti várhegyen lévő romok egymás után föltünedeztek.

Mondjuk itt azért egy időre sikerült elvesztenünk a fonalat, mivel a csodanavigáció sem ismert ilyen fogalmat, hogy „nárciszok mezeje”, hiába Európa hírű maga a virágos völgy, s hiába rendeznek rajta tavaszi fesztivált minden évben. Hirtelen többször is sikeresen tévútra vezetett bennünket a helyiek meglehetősen koordinálatlan integetése és útirány-megjelölése, s valahogy maguk a növénykék sem akartak úgy istenigazából kivirítani a zöld mezőkből… Éreztük már, hogy itt a helyzetben benne rejlik egy fiaskó, de hogy mennyire így van, az végül csak akkor derült ki, amikor végre a tett helyszínére értünk járműveinkkel. A nárciszok völgy ugyanis per pillanat a vár tizenkétmillió szál habos fehér nárcisz helyett csupán négy darabot tudott produkálni, s csak a szorosra zárt bimbók erdeje mutatta, hogy egy-két hét múlva azért még esélyes lehet a dolog…

Megtéve azért kötelességünket, s hősiesen leképezve a rendelkezésre álló állományt, megcsodáltuk még az ukrán természetvédelemnek dicsőségére váló tájékoztató táblákat és a naturális megoldásokkal operáló kiépítettséget. Lassan reánk szállt az est, így aztán alkonyi pírban úszva húzódtunk be indulásunk után röviddel egy útba eső benzinkút parkolójába, ahol kiderült hogy a terepen oly hasznos Fronterának is van gyenge pontja. Konkrétan egy órás közdelemmel úgy sikerült használhatóvá tenni a járgányt, hogy a kardántengelyt kiműtöttük a kocsi aljából, így a négykerék-meghajtást visszafeleztük, s eképpen, direktbe kapcsolva eredtünk a határ felé. Kicsivel később még egy emlékezetes pillanat volt, amikor a sötétben majdnem ráfutottunk egy újabb kihulló, gyermekfejnyi alkatrészre, de ekkor már a terepjáró rég maga alá is csurgatott, mint ahogy azt a kutyák is teszik egyébiránt, erős izgalmi állapotban.

A fönnmaradó részeket már fedje a feledés jótékony homálya, Schengent újfent megúsztuk egy kis álldigálással, valamint a határőrök fotókkla történő szédítésével és propagandaeszközök alkalmazásával. Szegény vámos úgy rácsodálkozott szülőföldje kincseire, hogy azt már meg se kérdezte, mivégre fekszik egy másfél méteres alkatrész a Póló csomagtartójában. Átérve a határon már csak a vízszint elérésére tudtunk koncentrálni, s csak jó tanács azok számára, akik ebben követnek majd minket: a koncentrálással legközelebb mi is megvárjuk a hazaérkezést, nem érdemes ugyanis kockáztatni az útközbeni megpilledéseket…

A cikk további képei <<<

Bojtos Ferenc