 Utunk első állomása Temesvár volt, a Partium legdélibb nagyvárosa, s megkockáztatom, az útikönyvek által sem véletlenül titulált „legeurópaibb” települése Romániának. A város gazdagsága s egykori pompája már a belváros északi részének nagy, központi terét körüljárva is szembetűnő. Végig elegáns és nagystílű kereskedőházak és paloták szegélyezik, s e szép épületcsokor nem csupán a tér köré húzódik; a belváros átellenes végén meredező ortodox székesegyházig valaha volt gazdag polgári negyed terül el. Persze épületeik többsége már erősen leromlott állapotban van, sok a kihasználatlan, romos csoda. Hogy a málló vakolatok alól kisíró szegénységen mikor sikerül fordítani, csak a jóég a megmondhatója.
 Mi azonban az égiekkel jóval közvetlenebb ügyből kifolyólag kerültünk kapcsolatba, egy kiadvány kedvéért ugyanis első célpontunk a robosztusságában is impozáns Szent György Székesegyház volt. Az óriási katolikus templom a fenti tér keleti oldalát uralja, s a barokktól a szecesszióig hajló paloták gyűrűjében igazi zászlóshajóként magasodik ki. Előtte a város által hálából emelt Szentháromság látható, amelyet a környéken tomboló pestis megmenekedett áldozatai emeltek. Hogy e kórsághoz hasonlóan pusztító járványok most nem terjednek szét futótűzszerűen, az csak alighanem az egészségügyi vívmányoknak köszönhetjük; a várost ugyanis homályos vallási okokból galambok ezrei árasztják el, s gyakorlatilag arasznyi guanó halmozódik minden párkányon, mellvéden és itt-ott a padokon is.
 A galambot ugyanis az ortodoxia szenthez rendeli, s mint ilyet, óvja, félti… Ennek jegyében aztán még a ritkítás helyett a direkt etetést is támogatják, amihez a városvezetés madáreleséget adagoló automatákkal is hozzájárul. Pedig a galamboktól köztudomásúlag csomó érdekes betegséget gyűjthetünk be, akár ürülékükkel, akár szálló tolluk porával érintkezve. A legkedvesebb nevűnek személy szerint a „tüdőpenészt” találtam, amely a belégzés útján a tüdőbe jutó galambtrágya virulens voltát bizonyítja. De akadt itt természetesen egyéb nagyvárosi jószág is: az utcai (egyébként nem egy szédítő tömegben kihelyezett) szeméttartályok mellett ugyanis praktikus patkánycsapdákat láttunk felállítva. Hát ezeket sem az egyébként tekintélyes kasztot alkotó koldusok és turkálók kedvéért helyezték ki.
 Ott jártunkkor egyébként éppen Valentin, vagy ha úgy tetszik Bálintnap adott alkalmat a kissé nagyobb ívű üzleti dekorációkra, s az utcai árusok kitelepülésére. Persze itt sem az üvegházi növényeket viszonylag borsos áron kínáló standok voltak az érdekesek, hanem a térd fölé épp hogy felnőtt gyerkőcök sora, akik szutykos kis kezükben egy-egy hóvirágcsokorral rohantak embertől-emberig, s megpróbáltak túladni rajta, meglovagolva a konzumtársadalom begyűrűzését Romániába. E hóvirágprobléma nálunk sem ismeretlen, s dacára a magyarországi védettségnek, gyakorlatilag ellenőrizhetetlen, milyen arányban turbózzák föl a hegyoldalakról származó sok ezer csokorral ilyenkor a kertek termését. Venni mindenesetre ha akartunk volna se tudtunk volna, a bankok lárvaarcú ügyfelesei ugyanis köszönték szépen, de sorra visszautasították Forint beváltási kísérleteinket. Csak Eurót és Dollárt vártak volna a drágák, a hirdetőtáblákon is már büszkén vállalva, egyedül e valutanemeket tartják saját Lejükkel összemérhetőnek.
 A várost elhagyva a Temes völgyében csavarodtunk be a Déli-Kárpátok hegyei közé. Karánsebes után már megemelkedett két oldalunkon a táj, bár az igazat megvallva ebből először vajmi keveset érzékelhettünk, lévén olyan pára, és csüggesztően szürke ég akaszkodott ránk, ami egyenlőre mint a látvány élvezetét, mind a szebb képek elkészítését meggátolta. Érdekesség azért persze akadt bőven az út mentén is, s ezek közül is kiemelkedik dekorativitásával egy jéggejzír, amely az aszfaltszalag tőszomszédságában ugrott rögtön vagy 4-5 méteres magasságba. Hogy természetes képződmény volt-e, vagy egy egyszerű főnyomócső-repedés, azt valószínűleg sosem tudhatjuk meg. Kiépítve ugyanis nem volt a környéke, csak simán belefagyott a bozótba, s overallos szerelők se nagyon tolongtak körülötte, hogy adott esetben hibaelhárításnak.
 A Magyarországon is megfigyelhető módon visszatérő tél itt még inkább éreztette hatását. Részint a már említett ólmos szürke éggel, s a ködbe vesző láthatárral mutatta kevésbé bájos arcát a kárpáti hegyvidék, részint kiszállva a járműből olyan fogós hideg, és metsző szél fogadott bennünket, hogy még a múlhatatlanul szükségessé vált folyamatokat is roppant nehezen abszolváltuk. Persze februárban naptár szerint normális is az ilyen hideg, csapadékközeli téli idő, de az utóbbi időben a nagy mediterrán Alföld e tekintetben egy kicsit elkényeztetett minket. Az enyhébb január végi időszak után bizony rosszul esett e zord fogadtatás. A természeten is meglátszott persze, hogy odébb még a tavasz – egy két satnya papsajt, gyomok és természetesen a mindenütt életképes fű tarkították némi zölddel az egységes barnás-szürkés képet.
 Mint utóbb kiderült, ez később kifejezett hátránnyá is vált: a zöld lombok takarása nélkül ugyanis sokkal inkább kilógott ennek az országnak a hátsója a nadrágból, mint azt a buja nyári időszakokban megszoktuk. Azt javaslom, aki kicsit szereti Erdélyt, s nem akarja a szívét nagyon fájdítani, csak nyáron látogasson el ide, vagy télen amikor már a vastag fehér hótakaró fedi el jótékonyan a táj kopaszon elborzasztó voltát. Ilyenkor sokkal egyértelműbben lepusztultak a házak, kizsaroltabbnak tűnik a föld, s mindenekfelett mindent elborít a szenny és a szemét… Ijesztő a kontraszt a táj és a régi épületek szemmel látható egykori szépsége, és a velük való felelőtlen, ostoba és értékeket elpazarló bánásmód között.
 Átérve a Déli-Kárpátokon belül a kelet kapujának is nevezett hágón, elértük azt a pontot, ahol a Cserna patak lassanként folyócskává duzzadva kikanyarodik a Duna majdani völgy e felé, délnek véve a folyásirányt. A szűk völgyből kiszorulva itt található Herkulesfürdő vasútállomása, amely a maga nemében talán az egész Erdély legszebb vasúti építménye lehetett – mondani sem kell talán, hogy ez is csak egykoron, merthogy mostani állapotában a csoda az, hogy a „balesetveszély” tábla még nem került ki rá, és nem zárták le. Az épület maga olyan mint egy tarka törökfürdő, metszett üveg ablakokkal, pergolával, mozaikkal, s mindezen kiegészítők egy lenyűgözően kedves kis állomás képét vetítik elénk. Az ember szinte elképzeli, ahogy egykor volt korokban a lármás fürdővendégek csoportjai gyerekzsivajjal körülvéve lépdelnek lefelé a márványlépcsőkön… Zsivaj az persze lehet most is, talán kicsit kevésbé elegáns a vendégek köre, s a márvány lekopott, a lépcső sem lépcső.
 Maga a település jelen állapotában két részre oszlik. A valamikori valódi Herkulesfürdő, európai hírű üdülőhely, s az ántivilág tehetősebb rétegének presztízs-nyaralóhelye a maga hangulatával, klasszicista és szecessziós palotáival és fürdőépületeivel, nagyvilági parkjával mindörökre eltűnt. A városrész persze megvan még a völgy felsőbb végében, ahol állnak is az egykori kaszinók, éttermek, szállók csontvázai, használatban azonban töredékük van, állagugról keveset mond az a szó, hogy leromlott. Sírni való a gazdagságnak az az eltékozlása ami itt végbement, s mind hallottuk, aki fénykorában ismerte e helyet, és most jelen állapotában meglátja, meg is siratja. A fürdőhely e világháborús időszakig üzemelő központja hatályon kívül helyeződött, s helyette sokemeletes betonszörnyeket, neobarom stílusú szocio-szállókat, vagy egyszerűen csak istállószerű putrik sorát emelték, így újítván meg a településképet.
 A fénykort jellemző, antikvitás iránti nosztalgia még számos építészeti remeken és köztéri szobron megfigyelhető azért. Bár lehet, hogy a névadó Herkules, ha maga is látná ezt a pocsékságot, a vállán hordott furkóval jól fejbegyűrné a tisztelt társaságot… Az épületeken és köztük is számos szobor őriz elsősorban antik alakokat, némelyek persze már sérülten, kar nélkül, vagy épp villanydrótok gúzsa mögül szemlélődve. Akad épület, amelynek kariatidái már inkább ugrásra készen áldozatukat lesik, hiszen akinek a nyakába szakadnak, az már nem szalad messzire… Hogy vajon mennyiben várható el egy társadalomtól, hogy a természeti környezet kincseit megóvja, ha a tényleges értéket képviselő épített környezet elemeit sem tudja megóvni - mit megóvni: okosan gazdálkodni velük -, ezt a kérdést szinte már fel sem merem tenni.
 A környezeti érzékenységet azt egész jól le lehet természetesen mérni a Herkulesfürdőn keresztül folyó Cserna patakon. Öt-tíz méter széles, és fél-egy méter mély vize egy meredek, mesterséges partfalú mederben fut, s bizony itt a környezetvédelem ügye megint sok sebből vérzik. Az még hagyján, hogy a folyómedret szemmel láthatólag – és a romániai vízfolyásokra általánosan jellemzően – amolyan természetes futószalagnak tekintik, amelybe korlátlanul és válogatás nélkül kerül mindenféle szemét. Ennél a vonalszerű szennyezésnél még döbbenetesebb, hogy a település kijelölt szemétlerakóját is közvetlenül a Cserna partjára telepítették. Kétségkívül praktikus megoldás: a szeméttelep sose telik meg, hiszen a szélét mindig el-elmossa a víz. Hogy meddig megy ez így, s hogy egy Európai Uniós csatlakozásba hogy férhettek bele az ilyen megoldások, ez megint az a költői kérdés amire nem lehet épeszű választ adni. Addigi is a Cserna-part kihasogatott fóliaszemű romjai egy olyan vízre néznek, amely összetételében egyenlő arányban tartalmazza a H2O-t és a polimereket. Morbid kifejezés, de már csak hab a tortán, hogy közben a nagyszámú hőforrás és a fürdők szennyvize is tisztítatlanul ömlik a folyóba, amely egyrészt a magas hőfok, másrészt a szintén magas sótartalom miatt kifejezetten súlyosan környezetkárosító.
 A településen alig egy-két, régi épületben kialakított szálló működik még, a látogatók döntő többségét a botrányosan csúf betonsilók szívják föl. Mi így, holtidényben valami megfizethető, és kevésbé kedélyborzoló szállást szerettünk volna keríteni. Számos kisebb panzió is üzemel az utcák mentén, azonban a kiválasztás gondosságát jól indokolja, hogy az első két megkérdezett szálláshely közt rögtön duplázós árkülönbség volt – a másodikként meglátogatott Argos Panzió két éjszakát kínált kicsit kevesebbért, mint az ezer nemzetiszín zászlócskával díszített multikulti társa. E panziót egyébként jó szívvel ajánlhatjuk másoknak is, az árak Euró szabása a magyarországira hajaz, s bizton mondhatom a szobák színvonala is. Hogy mondjuk a tévézsinór miért szeli ketté srégizavé a szobát, abba Konyhás Pista belekötött lakberendezésileg, de hát kötött ő már bele simább dolgokba is.
 Szállásunk teraszáról épp a Cserna szemközti partjára nyílt a kétes értékű panoráma, ahol markolók és egyéb munkagépek lázas sertepertével igyekeztek elplanírozni a talajt. Csak remélni tudtuk, hogy nem egy újabb hotelszörny kedvéért, abból ugyanis szemmel láthatólag már van elég, a városrendezés fogalmi körének teljes zárójelbe tételével telepakolva velük a völgykatlant. Tényleg, meg tudná okolni valaki, hogy ha az ablakokból a szomszéd hotelen és a hegyoldalon kívül egyéb látnivaló nem nyílik, akkor mi értelme 10-16 emeletes monstrumokat telepíteni? Na persze a munkagépek már nem voltak újszerű látványosságok, gyakorlatilag úton-útfélen ezek tartják fel a forgalmat, dühödt igyekvéssel próbálják a tevékenység látszatát kelteni. Örök rejtély, hogy ha kilométerenként épp dúrják-javítják az utat, akkor mégis mért oly minősíthetetlenül rossz szinte mindenütt, s ha a városokban minden sarkon építenek, akkor mitől tűnik atomháború utáni lepusztultságúnak még az új épületek zöme is, nem beszélve a műemlékekről. Tisztelet persze a kivételnek. De az itt még ritkább, mint a jó útszakasz.
 A másik, ami másnapi túránk során még elkeserítőbb képet mutatott, az az ismételten faltól falig érő szemétszőnyeg volt, ami lakott területen kívül úgy keretezte az utak nyomvonalát, mint nálunk a szegélycsík. Szántóföld, legelő, mindegy volt, a nejlonzacskók, pillepalackok és mindenféle egyéb hulladék festői elrendezésben kapaszkodott az erdők aljába éppúgy, mint a házak közt a kerítésekbe. Ilyenkor az ember nemigen érti, mi viszi rá a többi, elméletileg azonos agykapacitású, s nem születetten rossz és sátánfattya humanoidot, hogy felcseperedvén úgymond a saját vackát ily mértékben pöcegödörnek tekintse. Se emberi jóérzés, se józan ész ezt a viselkedésmintát nem determinálja, s hogy a szegénység se, arra legjobb példa az a mérhetetlen mennyiségű újrahasznosítható, vagy éghető hulladék, ami mérhetetlen mennyiségben ugyanúgy a terepet járja: mintha se pénzre se tüzelőre nem lenne itt senkinek szüksége.
 Mivel a sitthalmok közét napjainkra már a hagyományos hadak nem annyira járják, s a temetetlen holtak se hevernek szerte, ez az igen nagy mennyiségű szemét az, ami még az utak környékére vonzhatja azt a nagyszámú varjúfélét, amit menet közben láttunk. A vetési, vagy fekete varjúból errefelé azért nem túl sok szálldos; köszönhetően ez nyilván annak, hogy vetést se sokat látni. Mérhetetlen mennyiség rizsgett ellenben egyes falvak környékén csókából, sűrűn korrogtak a hollók körülöttünk, s elég gyakori volt az út mentén járőröző dolmányos vagy szürke varjú is. A hollóknak például ideális etetőterületet jelentett a Herkulesfürdő melletti szeméttelep, de feltűntek az út menti sziklákon is, vagy a pihenők nem csekély szeméttartalékaira bazírozva, vagy az úttesten hagyott, elütött állatok eltakarítására.
 A Dunához leereszkedve a Déli-Kárpátokból, előbb Szerbia, majd az itteni hatalmas gát után Bulgária kies hegyei tűntek fel a túloldalon. Az általunk ismert folyó itt már folyam szélességű, s a párás időben ködbe vesző partok csak még inkább kiemelték a távolságokat. Mivel célunk volt két bulgáriai erősségről képriport készítése is, ezért átkeltünk a vízen, nem mentesen persze némi nemzetközi feszültségtől. Az ugyanis, hogy a kompra harmadikként soroltunk be, de utolsónak eresztettek fel minket, mert a felhajtó rámpa vaslemeze felgyűrődött, és kamionokkal próbálták lenyomtatni; szóval ez csupán a szokásos Balkán-fílinget erősítette, meglepetést nem okozott. De mind román testvéreink, mind a derék bulgár kertészek megtartották azért martalóc hegyirabló őseik szép hagyományait – s Európai Unió ide vagy oda, úgy megváktak minket a határátkelésnél, ahogy csak szorgos kis lelküktől kitellett.
 Felebarátaim, akik valamely kifürkészhetetlen okból kifolyólag Romániából Bulgáriába szeretnétek átkompolni, hasznos információ: a román oldalon 20 lej (RON) sorompópénzt kell fizetni, amiért vámterületre lépve kilépsz az ő szép országukból. A kompon jegyet csak román ember válthat lejért, az összes többi náció perkálhat Euróban. A bulgár oldalon további 5 Euróra vesznek le úthasználat fejében – speciel ezt értem, hiszen tényleg nagyon használtnak tűnnek az útjaik… A hab a tortán hogy itt még koponyánként is kell 2-2 Eurót fizetni, nekünk úgy tűnt hogy a levegővételért, de lehet, hogy a temetési költségeinket fedeznék belőle, ha Bulgáriában dobnánk föl a pacskert. A visszaútnál természetesen újra ki kell a románoknak fizetni a sorompópénzt, hiszen már megint beléptünk a vámterületre… Mindenesetre itt láttam a legsokatmondóbb vámtisztet/rendőrt/madamot egyben, aki eleddig elém került: a hölgy ötvenes lehetett, töltöttgalamb típus, s posztjához fejhangú karattyolás, valamint csodás szőrmebunda szervesült, mintegy demonstrálva, hogy sok kicsi sorompópénz sokra megy.
 A túlparton szintén erős ködletekbe burkolózva Vidin várt minket, az a helyiség, amelyet a 48-as szabadságharc után kormányunk emigránsai és kísérőik elsőként értek el. A környékhez fűzhető egyébként a szabdságharc utolsó katonai művelete, Világos után tíz nappal ugyanis itt még egyszer összecsaptak csapataink maradékai a monarchia katonáival, fedezendő Kossuthék átlépését a Töröl Birodalomba. Az ottomán uralom természetesen itt is erősen éreztette hatását, évszázadokig uralták e várra is támaszkodva a Duna alsó folyását, s az utat a Vaskapuhoz. A várból a belső rész, azaz a fellegvár került helyreállításra, a körülötte tekergő külső falak többségét át- meg áttörték, s egy egész csinos park öleli körül – már amennyire csinos lehet egy park, amely Vidinben található, egész Bulgária alighanem legporosabb, s legszutykosabb városában. A mellékhelyiség például, ami e park sarkában lapult, nem csupán felépítésében volt balkáni atmoszférájú, ha érthető mire gondol itt az ember… A kikötő védműveinek maradéka viszont még így, torzó formában is megkapó és elgondolkodtató volt, mutatva a vidék egykori, elsődlegesen a kereskedelemnek köszönhető gfazdagságát.
 Mint ahogy e kereskedelmi központi státusz alapján talán nem véletlen az sem, hogy a településen egy imponáló méretű, díszes zsinagóga romjait is megtaláltuk. Az egykori használókat már kétségkívül elüldözték vagy asszimilálták, az épületnek csupán a falai álltak már, teteje rég beomlott, s az összes mozdítható elem eltűnt az épületből. Belső terében fák nőttek, az ablakok jó részéből nemhogy az üveg, de még a fém cikornyák is hiányoztak. Méretei alapján tekintélyes zsidó hitközösség élhetett itt valaha, az épület pazar kialakítása szerint pedig nem is a legszegényebb földműves réteg… Szomorú emlékhelyük megcsúfolása egyrészt hagyni ezt a pusztulást, ami itt fölemésztette az egykori falakat, másrészt szemmel láthatólag a helyiek szeméttároló és latrina funkciókkal is ellátják. Az egyik sarokban horogkereszt virított a falon – tulajdonképpen csak a forma változott, neolux a karszalag helyett. Kifelé menet egy kuvik tetemére bukkantunk, morbid, de itt még a halálmadár is elhullott…
 S aztán egy mély lélegzet, és elhagytuk végre a partvidék kicsit a mi ízlésünknek túl sűrűn lakott, túlságosan elhanyagolt, és úgy egészében igénytelen zónáját. A Bulgária belseje felé vivő út egyre rendezettebb, bár láthatóan szegény vidékeken vezetett keresztül. Mi több, az egyik, leginkább tán falunak nevezhető városka élelmiszer-üzlete előtt egy három kukából álló szelektív gyűjtési rendszert is találtunk – szépen, szabályosan, színkódokkal. Kicsit furán hatott, annyi „szemétség” után, de kétségkívül ez az út az, ami majd lassan rávezeti ezt a vidéket is a kicsit kulturáltabb környezeti állapotokhoz vezető rendszerre. Azt már csak halkan lehet megjegyeznünk, hogy ha még csak most jutottak el az első szelektív edényekig, hol vannak még annak tényleges használatától. Sőt, ne adj úristen attól, hogy valaki azt megértesse velük: nem csak a rendezett begyűjtés és ártalmatlanítás, de a megelőzés is egy lehetőség… A bolgár hegyek közt kalandozva ráadásul találkozhattunk az itteni tavasz első virághírnökeivel, néhány tő frissen nyíló illatos hunyor, és egy érdekes sárga sáfrányfaj képében. A Balkán egyébként egész sor krókusz, azaz sáfrányfajt rejt, így ennek az aranysárga csodának a meghatározása sem bizonyul egyszerűnek.
 A sáfrányok lelőhelye körül már látszottak azok a kövek is, amelyek miatt idáig elmerészkedtünk, Belogradcsik sziklatornyai. Az erdő alján is ugyenbből az anyagból hevertek óriási lapos kőgolyók, az oly jellegzetes vörös konglomerátumból, amely a város fölötti hegytetőket is koszorúzta. A zegzugos utcákon felcsalinkázva a tető közelébe, már az is jól kivehetővé vált, mennyire nem egyedi ez a jelenség a környéken, s egymás után tűntek fel a hasonló hegyhátak. Colorado kanyonjaiban lehet hasonló sziklatornyokat látni, de ha valakinek közelebbi példa kell, hát nézzen bele az Egri csillagok filmváltozatának első részébe; a Sztambulba tartó kis csapat találkozását a cigánytáborral és Sárközivel itt vették fel, ezen hegyek oldalában. S ami messziről csak kőcsipkének tűnt, arról közelről kiderült hogy helyenként száz métert is meghaladó sziklafalak és tornyok rendszere, olyan meredek oldalakkal, hogy gyakorlatilag szinte függőlegesen szakadtak a mélybe, vagy emelkedtek a magasba, az ösvény kanyargása szerint.
 Nem is kellett itt a belogradcsik-i vár építőinek túl nagy átalakító munkákba fogniuk. A sziklaormok természetes hajlásait és meredélyeit kihasználva, csupán összekötő falakkal zárták el az esetleges ellen útját, s így egy félig természetes alapokon nyugvó erődítményrendszert kaptak. Hogy a hely már az egészen korai időktől fogva erősségként állt fenn, azt a hely természetes adottságait látva nem volt nehéz elképzelnünk. Stratégiailag mondjuk nem éppen a legszerencsésebb elhelyezkedésű a vár, hiszen a Duna menti fő kereskedelmi úttól némileg kiesik, ám a Krajna és a folyó alsó folyása közti hegyvidéki területre jó rálátást biztosíthatott. A vár három részre tagolódik, melyek közül a legfelső, a fellegvár tulajdonképpen már kapujától eltekintve teljesen a hazánkban babás szerköveknek nevezett képződmények gyűrűjéből épült fel, hangulatában erőteljesen a Gyűrűk urából ismerős Mordorra hajazva. A falakat alulról megkerülve egyértelművé vált, hogy itt létrával hadonászásról vagy ágyúzásról szó nem eshetett, egy hegyet ugyanis nem lehet megvívni – legfeljebb éheztetéssel vagy szomjaztatással próbálkozhattak. A szomszéd hegytető kilátópontjáról jó panoráma nyílik a várra s a csillagokra egyaránt, ez utóbbi alapján csillagvizsgálót is telepítettek mellé. A vár belső részébe pedig más lehetőségünk nem is maradt belesni, tekintve hogy a belépőjegyeket osztogató pecóban az Eurót, mint fizetőeszközt viszont nem ismerik.
 Az utolsó napra halasztott, a Retyezátot becserkésző túrát végül az időjárás hiúsította meg. Dacára az azt megelőző, Belogradcsikban tapasztalt biztató napsugárnak, a hazaút reggelén Herkulesfürdőn hóesés búcsúztatott bennünket. Ennek fényében különösen meglepő volt, hogy a Dunát Orsovánál már újra fénylő napsütésben értük el. E település a folyó visszaduzzasztásával egy hatalmas öblöt is nyert, a Cserna torkolati részét övező síkság ugyanis víz alá került. Maga a város egész takaros képet mutatott promenádjával és kikötőjével, még ha közelről szemlélve azért akadtak szépségfoltok is a környékén. Annyi bizonyos, ami itt a Duna mentén számtalanszor meg is fogalmazódott bennünk, hogy sok helyütt olyan pontokon, s olyan panorámával épültek de facto putrik és kecskeólak, amelyek Magyarországon sokmilliós ingatlanértékűek lennének pusztán a fekvés és a környezet miatt.
 Orsova fölött nem sokkal a folyásiránnyal szemben haladva előtűnt a Vaskapu, azaz a Kazán-szoros kijárati oldala. Pontosabban a Kis-kazán szorosé, hiszen itt néhány kilométeren belül találhatjuk a Kis-kazán szorost és felette nagy testvérét, a Nagy-kazán szorost. A szorosokban a Duna néhány száz méternyire szűkül össze, szöges ellentétben ezáltal a folyó fölötte és alatta is tapasztalható extra szélességével. Mondjuk a víz már nem zubog és háborog annyira, mint a duzzasztómű megépítése előtt; hiszen magának az építkezésnek is ez adott értelmet, a Duna ezen szakaszán a hajózás megkönnyítése. A szoros egyben a Déli-Kárpátok és a Balkán választóvonala is, a két part közül a jugoszláv déli oldal tűnt többségében meredekebbnek, de lehet, hogy ez csupán amiatt tűnt így, mivel a magunk oldalára nem volt rálátásunk. A román oldal legdöbbenetesebb látványossága egyébként az a grandiózus, kőbe faragott portré volt, amely minden románok atyját ábrázolta, gondolom az amerikai alapító atyák mintájára mitologikus alakká emelve, csak hát sokkal kevésbé ízlésesen. Két napon belül második alkalommal volt erős Tolkien-utánérzésünk, pontosabban a Veta munkatársai álmodták ilyennek a Gondort őrző ősök kicsit fasisztoid szobrait.
 A Dunát azonban annak idején teljesen más őrzőkkel látták el. Kétoldalt várak és őrtornyok sora vigyázta a folyó forgalmát, amelyek egy részéből napjainkra nem sok maradt – s ami maradt is, az jórészt víz alá került. Azzal ugyanis, hogy körülbelül hét méterrel megemelték az átlagos vízszintet, nem csupán a veszélyes sekély zátonyokat tüntették el, de számos part menti épületet is, kunyhókat éppúgy, mint azoknál jóval tartósabb házakat, falakat, várakat. A leglátványosabb ilyen vármaradvány az a kettős torony, ami közvetlenül a part mentén még épp kiáll a vízből, s melyhez már csak csónakkal lehetne bejutni. Hasonló sorsra jutott a sziget is, a Senki szigete, melyet Jókai az Aranyember című regényében örökített meg, mint a világtól elzárt, idilli lakóhelyet. E sziget, amely Jókainak az ötletet adta Noémi idealizált világához, s amelyre Tímár Mihály oly szívesen tért vissza a regényben, a vízszint megemelésével úgyszintén eltűnt.
 Miután a regényben is szépen leírt módon, vontatókötelekkel segítették át a hajókat a szoros egyes szakaszain, ezen hajóvontató utak nyomvonalát később is felhasználták, a jelenkori utak kialakításakor. Feltételezem a vízjárás megemelkedésével azért itt-ott feljebb kellett húzódni, ez már abból is látszik, hogy sokhelyütt a kövesút oldala pillérekkel került megerősítésre, illetve egyáltalán megtartásra. Mindkét oldalon közút és vasút is követi a folyó vonalát, s különösen a szerb parton ez szemmel láthatólag jelentős beruházásokat igényelt, viaduktok és alagutak hosszú sora követi egymást. Hogy a román oldalon mennyit fordíthattak az új út kialakítására, az nem tudható, de hogy karbantartására mennyit nem, az szemmel látható. Dacára a változatos módszerekkel megtartott felső oldalnak - melyet egyes helyeken hol a rácshálóba pakolt zúzott kövekkel, hol egyszerűen levakolással próbáltak megtartani – helyenként a kisebb-nagyobb sziklák csak-csak kilátogattak az útra. Belegondolni is rossz, hogy ha valaki mondjuk éjszaka fut rá a szerpentinszerű úton egy ilyen mázsás kőgörgetegre, milyen karosszérialakatos munkákat vonzana maga után…
 Itteni megállóink egyikének alkalmával ismét barátságosan kéregető kóbor eb csapódott hozzánk; bár igazság szerint errefelé nehéz éles határvonalat húzni a kóbor és a gazdával rendelkező jószágok között. A települések környékén komoly falkák látnak el fontos közegészségügyi feladatokat, amennyiben a hulladékbók kiesznek mindent amit csak a kutyagyomor el tud emészteni, a lábbelitől a zöldhulladékig. Általában jellemző, hogy a Balkánon minél délebbre megyünk, annál több kóbor állattal találkozunk, ennek azonban csak részben van köze az itteniek mentalitásához, sokkal többet nyom a latban, hogy az enyhébb éghajlat alatti enyhébb telek kisebb mértékben szelektálnak közülük. Márpedig több téli túlélő több tavaszi szaporodó ebet is jelent egyben, s ha már eleve elvadultan nő fel egy kutyakölyök, abból kisebb eséllyel lesz házőrző, mint szalonna.
 A leglátványosabb várrom a folyó mentén a szerb oldal páráján átködlő Galambóc volt, mely szintén a hajózási út védelmére szolgált, s kicsit hasonló szerepe volt az egykori Magyarország déli határvidékén, mint Vidinnek az oszmán birodalomban. Maga a vár csupán a középkorban bírt igazi jelentőséggel, Mátyás uralma után már a török kezére került, s ott is maradt a balkáni államok újraosztásáig. Az igazán vadregényes, sokbástyás rom eddig útifilmen vagy képes albumban nézve azért mintha nagyobb méreteket mutatott volna. A Duna meglehetősen kiszélesedik partjainál, s ezért persze nem tudtak úgy lenyűgözni minket méretei, de tény, hogy a fölé tornyosuló hegyek tövében a folyópartra telepített vár valósággal eltörpül. Falai viszonylagos épségben maradtak meg az utókornak, az iszlám uralma alatt még némi fejlesztéseken is átesett, azóta azonban stratégiai jelentőségét vesztette, s így megúszta a monarchia dühödt várrombolásit is. Szerbia, s ezzel a Vajdaság vízi kapujaként ugyan még funkcionált, de sokkal inkább kereskedelmi, mint harcászati értelemben. Megdöbbentő, de az első világháború időszakáig errefelé sem volt szokás határátkelőket fenntartani, mint ahogy a régi szép boldog időkben az útlevél és a vámellenőrzés fogalma is ismeretlen – ha nem egyenesen értelmetlen volt.
 Nem úgy persze, mint manapság… Az utolsó ország, amit a kört során útba ejtettünk, a lassanként újra Szerbiává olvadó Kis-jugoszlávia volt, ahol a temerini katolikus templomról kellett fotókat késztenünk. Az már eleve meglepetés volt számomra, hogy itt a román-szerb határátkelő nem a Duna partján, annak vonalára került kiépítésre, hiszen ez a folyó évszázadok óta természetes vízi országútként funkcionált. A parttól jócskán elkanyarodva, gyakorlatilag földutakon közelítettük meg a legközelebbi határátkelőt, s némi angol nyelvlecke után már a zsíros vajdasági termőföldeken haladtunk keresztül. Talán ennek tudható be, de a hazaihoz már sokkal hasonlatosabbnak tűnt ez a tájék, rendezettebbnek a falvak, s gondosabban műveltnek a szántók. A nézelődést nagyban hátráltatta egy idő után a nyakunkba szakadó hóvihar, ami Temerin és a határ közt később meg is többszörözte az utazás időtartamát.
 A túra során több mint ezer kilométert tettünk meg, s a végiglátogatott helyekről több ezer felvételt készítettünk. A kis csoport tagjai voltak, jobbról balra haladva a képen: Vetró Gábor doktor, akire tekinthetünk úgy is mint az expedíció orvosára; Konyhás István szellemi kútfő és terepjáró-pilóta, valamint főfotós; Veres Hajnalka hangulatfelelős és segédfotós; s végül a cikk szerzője, valamint jelen képek készítője:
Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető
A cikk további képei <<<
|
Természetesen újkori kalandozásokról lesz itt szó, sőt, a legújabb koriról – annak ugyanis még két hete sincs, hogy útnak eredtünk a Kárpátokon túli Románia, Bulgária, és hazafelé körben Szerbia felé. Kicsiny balkáni körutunk tapasztalatokban nem volt szegény, s hogy a kalandozók voltak-e a barbárok, avagy a nációk akiket „megkalandoztunk”, ez legjobb esetben is kétesélyes…