Mert Szűcs Laci, az hitt benne, látszott rajta, szent tűzzel hozta ő azt a szánkót, mit hozta, egyenesen vonta – s lőn, mire megérkezend, az összes hó eltűnt körülöttünk, maradtak csak a csupasz rónák, a borostás ábrázatok és a didergető hideg.
 Ez ellen mi teend, ropogott a tűz, sült a hús – ami marha vagyon, eldöntenő az örök kérdést, hogy akkor most szilveszterkor csirkét, avagy malacot aprítékoljunk-e flekkes edényzetekbe; mintha nem oly mindegy volna, már ami a jószágok végső állapotát illeti, tudniillik ez is hussá valék, meg az is. A marha pedig borjú volt, ezt már csak azok kedvéért teszem hozzá, akik a nekrofíliának a pedo változatát különösen előnyben részesítik. Szóval ezt fogyasztottuk szakrálisan, meg persze lencsét, pirosan és ecettel is, hogy főjön a változatosság. Meg sült kolbász is, mit sült, egyenesen égett, s mindenféle földi jó, talán csak dijó nem, vagyis az is volt, de nem fogyott.
 Volt nagy csempekályha is, ezt fával raktuk, s arréb nem, mert nehéz vala, meg erősen oda volt építve. Viszont szinte minden mást igen. Így lett tánctér, amit kihasználtunk persze, faltól-falig, s erős jókedvünkben gyakran le is heveredtünk, hogy mostmá táncoljon akkor más is. Arra közben vigyáztunk, ha nem is mind, hogy a kályhának ne dőljünk, mert abban fokozatosan eltűnt két métermázsa fa, s ez biza nem köbméter leend. Meg eltűnt benne még számos rőzse is – ha már Rózsink nem volt – amit a Bodrog tekervényes partjáról szedtünk fel. Szerencsésen, mert hamar megjött a hó is ránk, s mivel utána említett módon mindent betakart, már a fene se kotort alatta vizes fát.
 Víz is volt a programban, igaz, az első gondolattal ellentétben nem tudtuk megrendezni a kétszáz női mellet, mivelhogy erősen fagyzugba esett az a Megyer-hegyi tengerszem, s olyan arasztos jég rittyent már rá, hogy csak na. Vigyázkodva, óvatossan, de csak-csak jégtáncköröket kezdtünk, fejünk felett a malomkőbánya meredek szirtjeivel, meg megannyi jégcsipkével és zúzmarabozonttal, amiképp a képeken is látja majd, akinek szeme van erre. A kűrök végén hazatértünk s közben jót eszegettünk dércsípte bogyókból, csípett csipkéből, s mindenkinek köllött a kökény is, így megédesedve. Ekkor már nem voltunk szomorúk, mert látszott pilinkélni az ég, s a vasúti lámpák minekvaló fényében különös romantikát is kapott a hó.
 Nahát feleim. Ami aztán a végén volt, utolsó nagy kalandunk, annak elbeszélésére már szó nincsen is, hacsak nem amik most következnek, mert országépítő nagyjaink nyomán a szőlőkbe ereszkedtünk újév napján, s Sárazsadány birtokosainak birtokát tiportuk, kinek esze van tudja merre esik ez politológiailag. Remélem beste liliomtiprásnak nem minősül, hogy összejártuk ezt a szűz hót, de még hogy jártuk... hogy tiportuk… S jó is volt itt már, hogy Lacka azt a szánt magával vonta. Mire ültünk volna hát rá, ha már e szán se lett volna alattunk, mikor megfáradtunk? Volt sok siklás, esés, de egy szerencsés nap volt ez mindenképp, mert ezen esések a hangulat esését nem okozták. Az finnkoszorúsan, lesen lődörgősen szép volt mindenképp.
 Azt mondják, egyébként, hogy mindenki közben sikeresen tudta jól érezni magát, egymást, fagyot, mindent, s mindezen szenzualitásnak már csak egy koronája volt: a vasút. Nohát azt is éreztük, mondhatni megéreztük, oda is, vissza is. Idiótának mondhatnók - de nem mondjuk, mer kultúremberek volnánk -, mindazon személyek körét, akik a vasúti menetrend kigondolásában, kiötlésében, mit is mondok, kifondorkodásában tettestársként működtek közre; nemkülönben azon sötét lovagok és lovaginák hadát, akik ezen menet' – mert "rendnek" épp nem nevezném – gyakorlattá válását forgalomirányításnak csúfolt metódus keretében megvalósítják. Mert akkor, hölgyeim és uraim, ott a tányérsapka alatt, ha egyetlen háromszáz kilométeres úton kétszer nem vár be a csatlakozás, egyszer leszállni csak úgy tud az ügyfél, ha a vészfékbe csimpaszkodik (mert ugyebár „a vonat nem vár”); illetve a helyjegyeket az elektronyika csak a 2007 januári dátummal tudja kiadni, Szerencsen éppúgy, mint Cegléden, és akkor is csak dohányzóba, és véletlen sem egymás mellé; szóval akkor a hiba nem az utazó közönségben van.
S mielőtt még a félreértés árnya vetülne bimbózó kapcsolatunkra a vasúttal, sietek revidiálni: nagy általánosságban szívünk szerelme, s szívesebben is tömörülünk a vasúti pályán, mint a közút kockázatos-bűzös-ücsörgélős járművein – épp ezért fáj látni, hogy elhibázott nagy gondolatokkal, meg sok apró marhasággal hogy veszik el az emberek kedvét tőle.
 S hogy a pozitív üzenet is azért meglegyen, újévre, érzékeny főkre, s az utókor majdani értékítéletére tekintettel, had regéljem még el; hogy e hely, melyet szerencséltettünk jelenlétünkkel, s amely immár örökre összekötődik bennünk 2007 és 2008 fordulójával, mindenekfelette gyönyörű, s a szemnek kedves. Melegvízforrásai ugyan nincsenek, s ha vannak is csak négytől hatig, hajnaltájt, de a hegyek lankásak, a völgyek vadregényesek, a szőlőtőkék szerencsére termők, s gondolom a Bodrog sem haltalan. Majd egyszer visszatérünk még, nyáridőn, hogy a lustulás és hedonizmus új formáit is alkalmunk légyen kipróbálni. S ez vehető fenyegetésnek.
A cikk további képei <<<
Bojtos Ferenc
CSEMETE
|
Ez nem a Nagy Hoho, ez sima hó, ami hol volt, hol nem volt. Na, nap, az nem volt. Illetve volt, de csak az utolsó napra napolva, mert addig sivár szürke égbolt, kedvetlen emberek, fakó orcák. Mindez Bodrogolasziban, a CSEMETE szánkótúráján, amely arra hivatott, hogy mondhatni zökkenőmentesen átcsusszanjon kicsi és nagy a régiből az új esztendőbe, hogy egyik képtelen képet a másikba öltsem.