 Amit egyébiránt még épp a húsvét előtti napokban abszolváltunk, abban a néhány napban, amikor visszajött a tél, s megbolondult minden barométer, a Csemete csapat pedig egy régi jó, szép régijóba látogatott el. Gömörszőlős az Aggteleki karszt keleti peremén lapul a hegyek közé, vagyis inkábbhogy dombok közt osonkodik, mert hegynek bajosan lehetne nevezni az itteni idomokat. Rendes kedves falu, amely jószerivel annak köszönheti még-létét, hogy gondos kezek jópár éve próbálják már visszahúzni a kihalás széléről.
 Hogy ez mennyire így van, arra legjobb bizonyság nagyon kedves házigazdánk, Várnagy Dávid, aki épp e szombati szép napon vezette aráját a házasság szent, s remélhetőleg igen hosszú életű kötelékébe. Hogy az ara meg már erősen domborka volt, hát csak nagyobb dicsőségére váljék ez a legénynek, aki legyen bár már ex-legény, mikor megjöttünk még erősen hetvenkedett. Rögtönzött helyszínrajza után, kihasználva hogy az orkán még épp csak levegőt vett a következő napokra tartalékolva, előbb a takaros oktartóközponti szállást vettük birtokba, majd a környező hegyeket.
 Gömörszőlős mellett ugyanis ott figyel a keleméri dombtetők közt a Mohos nevezetű láp, vastag tőzegszőnyeg alatt a legenda szerint tán kincseket, szerintem mocsárgázt rejtegetve. Ilyen kora tavaszi időn persze nem sok minden rizsgett még a lápon, legföljebb körülötte az erdő alját járhattuk körbe, korán ébredő vadvirágok után kajtatva, miközben azért a méhe reménykeltőn zümmögött, azazhogy poszogott, mert poszméhe volt. A Mohos előtt megcsodáltuk azt a nagy deli tölgyet, derék malomkeréknyi törzse elbírt már egy-két évszázadot. Aztán – mivel a tőzegmohára hajtottunk –a gazba gázolva tapasztaltuk, hogy aki itt a lápra lép, az lépre megy; a talpak alatt ugyanis villámgyorsan megjelent az ott pangó lappangó víz, s elázott cipő, zokni…
 Ha az ember felvesz egyébként egy-egy hízott csomó mohot, kis facsarással még a leggyengébb láncszemek is tetemes vizet préselhetnek ki belőle. A láp felett földvár halma meredezett, mi meg irigykedtünk, de aztán megmásztuk és láthattuk hogy fent sincs semmi. Viszont ebből meg nem ekkor, s nem itt láttuk a legnagyobbat, de erről majd később talán, amikor az elbeszélés fonalával odaérendek. A lápból való megmenekedésünket este bográcsban főtt halpaprikással ünnepeltük meg, s mivel nem csak a halak öblítővize volt az egyetlen folyadék amely itt löttyögött, felette igen örvendeztünk.
 Nem annyira örvendtünk viszont másnap, mert még akit nem ért utol a másnap, az is homályos függönyön által látta a világot az eresz alól kikacsintva. Ránkszakadott az idő nagyon, s mi egyre azt kerestük, hogy merre lógjunk meg a tépett setét fellegek lógó lába alól. Végül a mellett tettünk voksot, hogy átlépjük a határt, és Dávid s Konyhásunk unszolására megtekintjük Szádelő nevezetességét, valami irdatlan nagy hasadékot. Végül ez nem sikerült, vagyishogy a hasadékba tekintés igen, de a határátlépés nem – a magyar-szlovák államhatár ugyanis mint olyan, már nem létezik. Legalább egy tucatszor elmondtam, milyen nagy doloz ez, gyerekek, hiszen eleddig non-eukomform életünk úgy tengettük, hogy állandó határok szorongatták azt a bizonyos börtönéből szabadúlt sas leleket, s a nagy magyar egymásratalálásnak is néminemű akadályát képezte minden irányban a halt pass kontroll. Nomármost ez nem leend, a határ helyét nem sóval, de gabonával vetették be, s már csupán egy zsebkendőnyi, csillagos-kék tábla hirdeti, hogy valamikor erre németjuhászokat egrecíroztattak, meg a merész svádájú, határátlépni igyekvő népet a népköztársaságok mindkét oldaláról.
 Maga a Szádelő falucska mögött tornyosuló nagy hasadék már itt, határunk hűlt helyének átlépésekor uralta a tájat, s egyre csak azon csodálkoztunk, hogy hogy nem hallott erről még minden ember? Ajánlom annak aki még szintén elsiklott e látnivaló léte felett, hogy látást mielőbb tegye meg, mert érdemes. Nagyobb, s talán egy kicsit mintha hosszabb is lenne, mint a Tordai-hasadék, bár lehet hogy ez csak érzéki csalódás, amit az okoz, hogy aljában a tordai vadregéyn helyett rendes-kellemes széles sétaút visz végig, vagyis nem kell egy Edmund Hillarynek lenni ahhoz, hogy végigkepesszen rajt az ember, idősebbek is nyugodtan elkezdhetik. A hasadék szintén egy beomlott barlang nyomán keletkezhetett, s ami méginkább döbbenet, hogy a rege szerint ezt is Szent László lova rúgta tán a hegybe… Hogy e lovat annak idején az állandó rúgkapálás nyomán hogy nem nyomták tarkón, érthetetlen.
 A szurdok alján csörgedező patakocskát végig követve – ki benne, ki mellette – még nem is bukkantunk ki teljesen a völgy felső végén, s már neki is ereszkedtünk az itt már lankásabbá váló meredek oldalfalaknak. Merthogy ez is, akárcsak erdélyi kollégája, a hasadék két oldalán kerülhető. Mi a keleti, bőrbarátabb szirteket választottuk, s hamarost kiderült hogy bár eleddig derült volt az ég felettünk, a sziklákra hágva részint újfent visszatértek az egyszer már elhagyott fellegek, részint olyan szél kapott alánk, amihez képest a Katrina csak elsőbálos lánykának nevezhető. A fönti, vízszintesen fúvó cúg végigborotválta a hasadék két tetejét, így a sziklagyepeken buján terjengő leánykökörcsinek mellé szinte jólesően heveredtünk le fotózni. A szoros bejárata irányába visszakanyarodva egy érdekes, borókás karrmezőn botladoztunk keresztül, eképpen már Bugacra beállt szívünk majdhogynem otthon érezte magát. Itt, a leszálló ágba hajló úton találkoztunk túránk második földvárával, amely tán egykor Közép-Európa legnagyobbja lehetett (magam féltucatról olvastam már ugyanezt), de az biztos, hogy ha a keleméri tetején a semmit leltük, itt annak a többszörösét: a vár sáncai ugyanis akkora teületet ölelnek közre, hogy vége-hosszát nem látni, s ha a tanösvény táblája nem hirdetné, bizony az emberfia csak áthágna rajta, mint megannyi más sziklás gerincen.
 Napunk estébe hajló végén hazaeredtünk, és újfent az Aggteleki-karszt, mi több, a nemzeti park határain belül jártunk már, amikor hirtelen felindulásból aktív természetvédelmi cselekedetre ragadtattuk magunkat. Azt ugyanis már jószerivel minden út mellett láthattuk a környéken, hogy a vidék népének szellemileg alultáplált része az útszéleknek, legelőknek és erdők aljának csak egyetlen karbantartási módját ismeri, a mokány tűzzel-vassal szisztémát. Egyre másra maradtak el mellettünk a felperzselt részek, ami túlmenően azon, hogy egyszerre többféle törvénybe is ütközik, természetvédelmi szempontból roppant káros, hiszen elpusztítja a talajéletet és a növényzet mellett az abban megbúvó állatokat is – még az egészségre is rendkívül ártalmas lehet. Merthogy ha akkor összeakadunk a gyújtogatóval, biztos hogy nagyon ellazsnakoljuk.
 Egy szó mint száz, ezután olyan helyre érkeztünk, ahol épp felfutó ágban bokrosodott egy kisebb erdőtűz, még csak nemrég csiholódhatott, s pont azon munkálkodott, hogy az útpadkáról elrugaszkodva felszaladjon a környező dombok bokrai-fái alá. Rögtön serényen kipenderültünk a gépjárművekből, s bakanccsal tiportuk el a fészkét, majd ugyanezt a műveletet kicsivel föntebb az út mentén megismételni kényszerültünk. A gyors beavatkozásnak köszönhetően ott és akkor nem égett le a hegyoldal, de egyrészt erősen kíváncsi lennék a Park által használt retorziókra és annak eredményességére, tekintettel a nagyszámú bűnjelet; valamint ez úton is terjedelmes háztüzeket kívánok minden kedves piromán, agyilag munkanélküli fődnépe saját otthonára is.
 S ha még nem lett volna elég, e nap lanyha alkonyba fúló záróakkordja lett a Vörös-tói nemzeti parkos beruházás eredményének megtekintése is. Az épületkomplexum természetesen EU-s támogatásból burjánzott a völgykatlanba, s egy kedves szép helyből csinált egy multikulti turistaborzadályt. Félreértés ne essék: értem és, hogy ha lehetőség van pénzkőtésre, kőccsük el. Meg azt is, hogy az Aggteleki Nemzeti Park menedzsmentje rászorul az új autóra, meg a gyerek is nyafog a plazmatévéért. De miért nem lehetett a park bevételeit növelő beruházást a már amúgy is körbeépített aggteleki fogadórész felújítására-megszépítésére, ne adj isten a méltatlanul háttérbe szorított, de ugyanezen barlangrész bemutatására alkalmas Jósvafő ízléses fejlesztésére fordítani? A park vezetése, és minden ehhez aszisztáló ember itt ordenáré hibát vétett saját dekléarált céljaik ellen, s egy giccses, ronda monstrumot plántált az addig természetközeli állapotát megőrző völgybe. Hűljön ki a májuk az itt szerzett haszon fölött.
 Miután így mindenkit megátkoztam, hadd számolok be rögtön a következő napról is, amelynek során az átkozódásra egészen más okokból nyílt alkalmunk. Az ekkor bekövetkező fordulatot az időjárásban nem a borúra derű jellemezte, hiszen ekkor már valóban esőben indultunk száraz talajt keresni. Hosszas tanakodás után a Salgótarján fölötti látnivalók tűntek elég távolinak ahhoz, hogy kicsússzunk a zord idő alól, de elég közelinek egy kis túrázgatáshoz. Ebben egyébként igazunk is lett, márminthogy az esőtől megszabadulhatunk, hiszen mire a Karancs-Medves határához értünk, a záporból teljesen egyértelműen hóvihar kerekedett. Győzike szép szülővárosának hegyeit már tíz centi hó takarta, mire a kocsikból kikecmeregvén a beomlott szénbányák felé vettük az irányt. Gyalogszerrel persze, az itteni tanösvények tekergő vonalát követve, s útba ejtve a bizarr vulkanikus sziklaformációkat, melyekhez különlegességben tán csak a romániai Detonáták mérhetők. A beomlott bányák vidéke is elég purgatóriumszerű volt, eltekintve a talpunk alatt kettévált hegyhát mélybe vezető hasadásaitól, a föld alól a begyulladt szén évtizedekig még el-elszivárgó széngáza kanyargott fel. A kivezetődéseknél különösen jól láthatóvá tette a jelenséget a hó, hiszen a szivárgás körül megolvadott, mintha lépten-nyomon könnyítettek volna magukon az erre járó túristák…
 Pedig tényleg nem mi voltunk. Na jó, nem mind mi. Kicsinység még hócsatáztunk itt fenn, aztán leereszkedtünk a járművek felé. A leereszkedést nem egyedül műveltük, közben ugyanis az idő is leereszkedett, olyannyira, hogy mire az erdő aljára értünk, a nap kisütött, a hó az utolsó szemig elolvadt, s kis túlzással vadvirágok borították be a hegyoldalakat. Szerencsére e jó idő innentől már kitartott, így következő két váras projektünk se sokáig váratott magára. Elsőként Somoskő különleges kövein lődörögtünk, e helyütt ugyanis a falu és a falu közepébe türemkedő várhegy két ország területét jelenti egyszerre. Az istenadta nép ugyanis a határvonáskor jónak látta némiképp elhatárolódni a tót atyafiaktól, s Magyarországhoz húzott a szíve. Eme derék tótok viszont úgy ítélték meg, hogy stratégiailag múlhatatlanul szükséges, hogy legalább a vár az elcsatolt részek közt maradjon, s a várhegyet így szépen körbehatárolták szögesdróttal, határkővel, bódéval… Valószínűleg a következő török betörések, netán Mátyás várható bús hada miatt látták szükségét az ódon falakhoz ragaszkodásnak, máskülönben ép ésszel föl nem fogható, milyen modern kori stratégia részét képezné egy ilyen diónyi kis várrom. Mindegy, ők tudják, a felújítást legalább náluk pénzelheti a műemlékvédelem.
 Amit egyébiránt szemmel láthatólag meg is tesz. Mind itt, mind a később érintett Fülek váránál azt tapasztalhattuk, hogy a szlovák kollégák komoly uniós pénzeket lőttek a várak rekonstrukciójára. Mivel nálunk inkább az autópályaépítő cégek fölhizlalása a nemzeti cél, azt hiszem nemigen kell majd egy idő után csodálkoznunk, hogy Magyarországon már csak az Egri várat látogatják turisták, azok is mind kötelező olvasmányra gerjesztett kisiskolások. Füleken különben mi majdnem annyit álltunk a falak alatt, mint a török hadak, s idegenvezetőnk tiszteletreméltó lelkesedéssel védte a falakat a bejutás ellen, amíg védhette. Hosszas bevezetőjét azonban megérte meghallgatni, s nemcsak az ízes buktaként fortyogó nógrádi tájszólás miatt, hanem egyik utolsó, sokatmondó mondatáért: örül, hogy végighallgattuk, és hogy mindezt elmondhatta a vár történetéről – a szlovák csoportok előtt ugyanis szelektálnia kell, hogy mi mondható el a történelemből, és mi nem…
 Mivel utolsó napunkhoz értünk, másnap már Gömörben is szép idő búcsúztatott minket, de hát ez már csak a túrázások törvényszerűségei közé tartozik. A hazautat is szerettük volna hasznos célok fele irányítani, így először a Lázbérci víztározó felé tendáltunk, majd megnéztük a Bélkőn tett bányászati erőszakot, s körüljártuk a robbantásoktól jó ideig fenyegetett középkori apátság monstruózus tömbjét. Közben még megálltunk egy pillanatra, s tényleg csak egy pillanatra Szilvásvárad kedves-helyes parkolóőreivel szót váltani, akik voltak oly vendégszeretők, s megpróbáltak minket átvágni cirka kétezer pézzel; de persze tudom, nem a pénz számít, a gesztus… Remélem azóta a polgármester már megkapta István ehhez fűzött üzenetét.
 Mielőtt azonban végképp szélnek eresztettük volna a jónépet, még egy utolsó megállót csak tettünk Szarvaskőnél is, ahol felkepesztettünk a váracska gyakorlatilag a csupasz sziklákig leborotvált romjaiig. A büszke trikolór alatt erősen kapaszkodtunk a korlátba, hogy el ne emeljen a szelelés minket a szirtről, de végül mind megúsztuk, sok szép növénykét láttunk-fotóztunk, s az út slusszpoénjaként még le is ereszkedtünk a hegy meredekebbik oldalán. Meredekebbet mondtam volna? Tulajdonképpen egy majdnem függőleges falról van szó, ahol szerencsére nő némi zergenyés növényzet is, amibe csimpaszkodhatnak a jótété lelkek; s mi csimpaszkodtunk is bőszen, mint egy csapat pókmajom, majd remegő inakkal képzeltük el a sok gyorsan őszülő tanerőt, aki az itteni tanösvényre vonja a tanuló ifjúságot. Hát, merész vonalvezetés, az biztos…
A cikk további képei <<<
Bojtos Ferenc
CSEMETE
|
Hát én olyan szívesen írnám, hogy ragyogó jó időnk volt, és hogy a tavaszi napsugarakkal játszó repcebecő ormányos röpködött virágról virágra azon a tavaszi hétvégén; de hát ez nem így volt, iszonytató időnk volt, fútt a szél, csapkodott a csapadék, s ha nem lett volna olyan remek a társaság meg annyi csodás látnivaló, hát bizony mondom még le is fitymálnám gömöri utunkat.