Egy ilyen helyzetben az maradhatott az egyetlen cél, hogy a
tárgyaló felek úgy tehessenek, mintha elértek volna valamit. Talán még
akkor is kevesebb kárt tettek volna, ha egy köteg üres papírt írtak
volna alá.
E kaotikus és katasztrofális csúcs kaotikusan és katasztrofálisan
zárult. Az eseményt példátlan hozzá nem értés jellemezte. Előfordult,
hogy még a meleg országokból érkező küldöttek is tíz órát álltak sorba a
szabad ég alatt. Álltak a fagypont alatti hidegben, anélkül, hogy bárki
is gondoskodott volna ételről-italról és leginkább magyarázatról e
bánásmód miatt. Ezek után pedig sokukat be sem engedték. Volt, aki
elájult ez alatt; még szerencse, hogy haláleset nem történt. De a
tárgyalások színvonala is kritikán aluli volt. Modern mediálási
technikáknak nyomuk sem volt; maradt a jól ismert, ostoba kötélhúzás.
Miközben webkamerán keresztül követtem a tanácskozást , (ugyanis engem
sem engedtek be) rádöbbentem, hogy a tárgyalások lebonyolítási rendszere
alig változott az elmúlt 130 évben. Bár többféle arcot lehetett látni,
és kevesebb volt a pödrött bajusz, a frakk és a poroszos fémsisak, de
ahogy a kormányok a légkör felosztásáról tárgyaltak, az akár Berlinben
is játszódhatott volna 1884-ben. Mintha a részvevők sosem hallottak
volna a demokráciáról, a civil társadalomról, a jogfejlődésről és az
önrendelkezésről. Az így-úgy hatalomra került kormányok fittyet hánytak
saját polgáraikra, pláne a más országokéira, és éltek jogukkal, hogy
felosszák globális közjavainkat, és eldöntsék, hogy ki mit kap. A
légkörért vívott gátlástalan hajsza ijesztően emlékeztetett az egykor
Afrika felosztásáért folyó harcra.
Egyetlen pillanatig sem foglalkozott senki a multilaterális
tárgyalásokban rejlő alapvető igazságtalansággal: az egyes államok és az
egész föld lakóinak érdekei nem esnek egybe. Sőt, azok gyakran szöges
ellentétben állnak. Konkrétan: a legtöbb gazdag és a gyorsan fejlődő
ország azon volt, hogy a légkör minél nagyobb szeletét hasítsa ki
magának – vagyis hogy több jogot szerezzenek a szennyezésre, mint
riválisaik. Az egész folyamat törvényszerűen vezetett el a
katasztrofális eredményhez – ennél rosszabbat tervezni se lehetett
volna.
Időm nagy részét a Klímafórumon töltöttem. Ez egy alternatív konferencia
volt, mindössze négy fizetett szervezővel. Ötvenezer részvevője volt és
mégis kiválóan működött minden. (Nem kérdés, hogy melyik csapatra bíznám
a bolygó megmentését.) E fórumon Polly Higgins brit ügyvédasszony egy
más megközelítést mutatott be. Az egész bolygóra vonatkozó jogokról
(planetary rights) szóló javaslata az ökoszisztémákat hasonló jogi
garanciákkal ruházná fel, mint amilyeneket az emberek szereztek a
második világháború után. Megfogalmazása szerint az emberiség őrzője,
gondnoka a légkörnek és a bioszférának, nem tulajdonosa. Javaslata
alapján olyan tárgyalási mechanizmus dolgozható ki, amelyben a kormányok
kevesebb jogot kapnának arra, hogy rendelkezzenek az ökoszisztémák és az
azoktól függő emberek felett.
Már a koppenhágai kutyakomédia előtt is úgy tűnt, hogy talán már le is
késtünk arról, hogy a felmelegedést két fok alatt tartsuk. A csak a
saját érdekeikkel törődő kormányok egymásra hárították a felelősséget,
amióta csak 1992-ben a cselekvés mellett döntöttek. Tizenhét értékes
évet vesztegettünk el; lehet, hogy az utolsó időszakot, amikor még
megelőzhető lett volna az éghajlat visszafordíthatatlan megváltozása.
Ami történt, nem a véletlen műve. Egyes országok módszeresen keresztbe
tettek; magatartásukat pedig az energiaipar határozta meg. Ezt az
eszement helyzetet olyan országok tartják fenn, amelyekről mostanáig
széles körben azt gondolták, hogy jó szándékúak. Ezek az országok
akkoriban határozott vállalásokat tettek – viszont rögtön értéktelenné
is tették őket, mert kiskapukat hagytak, hamis számokat közöltek és
„kiszervezték” kötelezettségeiket. Önös érdekeiket az emberiség hosszú
távú jóléte elé helyezték. A vállalati profit és a politikai számítás
fontosabb számukra, mint az élővilág vagy az emberi civilizáció. A
jelenlegi politikai rendszerek képtelenek a kormányzás legfőbb feladatát
ellátni: nem tudnak megvédeni minket egymástól.
Elbúcsúzhatunk Afrikától, Ázsia déli részeitől, a gleccserektől, a
jégtábláktól, a korallzátonyoktól és az esőerdőktől. Köszönjük, hogy
együtt lehettünk. Bár az az igazság, hogy alig törődtünk veletek. A
kormányok kezüket, lábukat törték, hogy megmentsék a bankokat, de amikor
a bioszféra védelme lenne a dolguk, marad a civódás és az álcselekvés.
George Monbiot
Fordította: Sellei Iván János
Jegyzetek:
[1] Az eredeti szövegben a "melt down" kifejezés szerepel, amelyet az
atomreaktorok világából ismerhetünk, szó szerint "leolvadást" jelent,
ami egy atomreaktor baleset során reaktormag súlyos károsodását jelenti.
Erre a legjellemzőbb példa a csernobili baleset volt. Az elmúlt napokban
viszont a koppenhágai klímacsúcs kapcsán is többen használták a "melt
down" (leolvadás) kifejezést. Képletesen akár úgy is értelmezhetjük,
hogy a tárgyalások következtében elolvadnak/leolvadnak majd a sarki
jégsapkák, gleccserek és a sarkvidéki permafroszt. (Fidusz)
Eredeti cikk: Copenhagen negotiators bicker and filibuster while the
biosphere burns (The Guardian)
Kapcsolódó írások:
- Az utolsó órák Koppenhágában - egyelőre nincs megállapodás
http://lmv.hu/COP15_az_utolso_orak
- Kizárva a Bella Centerből - a civilek nemkivánatosak?
http://lmv.hu/COP15_civilek_kizarva
- Naomi Klein: We'll Save The Earth On Our Terms (The Nation / NPR.org)
http://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=121600816
|
Először zárójelbe tették a bolygót, aztán törölték is a szövegből. A tét
