A hajdanvolt zöld gyep most érthető okokból nem épp legdekoratívabb orcáját mutatja, mondhatni hivalkodástól mentes, a nyári smaragdszín pázsitnak csupán vérszegény foltjai hirdetik a járdaszegélyek közé szorított életet.
Ezen felül a területet padkától padkáig kis gyalogösvények hálózzák be, miként az Ódában a testet az erek, szorgos kis lábak járták ki kitartó munkával; nekem pedig Crichton Őslényparkja jut az eszembe, ahogy a nagy szigeti szívás előtt a kis dínók hipp-hopp mégiscsak kikeltek a tojásból. Nem tudom már, kinek a szájába adta végül a szerző, hogy „az élet utat tör”, de ennek képi megformálása - ahogy az apró lábnyomok gyöngyfüzérbe rendeződve keresztülszelik a dzsungelt -, köszön vissza az előttem elterülő valamikori gyepszőnyegen. Az élet csakugyan utat tör, s mint minden élők között a legelevenebb, az egyenlők közt is első ember épp így tör utat magának. Odafönn égi pályájukon végtelen nyugalommal úszhatnak az égitestek, a Nap és a Hold, arcukon évmilliárdok ráncaival örök rendet hirdethetnek, de a homo, úgy is mint a teremtés koronája, idelenn nyughatatlan bolygásban keresi az útját, s rajzolja oda is a vonalakat, ahol eddig nem voltak, s igazság szerint helyük sincsen.
E törvénynek engedelmeskedve van valami mélységes végzetszerűség abban, ahogy itt előttem a járókelők járdaszegélytől járdaszegélyig takaros rendben kitaposták a füvet, ahogy azoktól a kifürkészhetetlen belső lázaktól hajtottan arra mentek, amerre nekik tetszett… Mindig és mindig újat keresve, vágytól hajtottan, eszeveszetten…
Mert hát alapvetően az embert keretek közé szorítja az élet, a saját maga és mások által hálóvá, sőt, gúzzsá szőtt credo, vagy ha úgy tetszik a fal, hogy ugyanennek az érzésnek zeneileg is hangot adjunk. Bilincsbe vert lelkünk azonban szabad, szárnyalni vágyik, így hát ha falat lát ledönti, ha korlátok veszik körül áttöri, ha füvet lát átgázol rajta, ha földet érez a talpa alatt, feléli. Ha arra van dolga, hát fűre lép, ahogy rálépne bármire céljaiért, s a morális gátak átszakítása mintha mostanában már a lelkiismereteket is egyre kevésbé bántaná, vagy ha igen, penitenciaként ezer dologgal kúrálhatja magát mindenki. Modern idők jöttek, s már nem kell amiatt frusztrálnunk magunkat, hogy lépteinket csupán a kijelölt utakhoz igazíthatjuk. Lábnyom lábnyomot követ, és a gyalogosok hamarosan már észre sem veszik, hogy ott van méterekre az eredetileg számukra kiépített aszfaltcsík. Kis szeletkéje ez a szabad életnek, ez a letaposott parkrészlet itt a házak között.
Mindemellett minden éremnek két oldala van, s közben eszünkbe juthat az a másik ember is, aki ide füvet ültetett. A kék emberek minden tavasszal végigjárják a várost, felássák a keményre taposott földet, újra bevetik, locsolnak, talicskáznak, virágot, fát, bokrot palántálnak, igaz, mire az ágyak szirmot bontanak, máris kezdhetik az egészet elölről. Mégis töretlen hittel szórják a magot a földbe, vigyáznak rá, ápolják, nevelgetik. Vajon ők tényleg azt gondolják, hogy az emberek, akik számára a növényeket ültetik, mindezt megérdemlik? S aki egyszer megcsodálja az ágyásokba rendezett színpompás virágokat, az üdezöld pázsitot, az később valóban joggal tapos rá mindentlépő csizmájával?
Hétköznapi kis gonoszságaink a petúniák közé dobott csikkek, a friss vetésbe gázolás, de felmagasztalhatjuk őket sokkal nagyobb ívű elgondolásokkal rokonítva is, úgymint tízezer négyzetméter bevásárlóközpont, kétszer ekkora parkoló csupasz aszfaltsivatagja, lakópark, betondzsungel. Mi különbség van a parkot átszelő, virágágyba gázoló garázda, és az arra szupermarketet telepítő „városfejlesztő” közt? Semmi. Egy nagyságrend. Végigsétálhatunk szép Szegedünkön, s azt láthatjuk, hogy hiába szépülnek az utcák, hiába ültetik tele gondos kezek a parkokat, egyre szűkül a tér. Sorra tűnnek el a lakóterületek közé ékelt zöld foltok, az utolsó lélegző kis földdarabok, hogy helyükön gombamódra szaporodó üzletközpontok és csarnokok tumorjai burjánzzanak. Sírhatunk a Franciahögyért, a külső körút menti nagy füves terekért, a beépített Dugonics temetőért és a beépítésre szánt Gyevi temetőért, vagy az alvóvárosok panelközi kis zöld zugaiért.
Nagyon úgy tűnik, hogy túl hatékonyak vagyunk az életért és az élettérért folytatott versengésben.
Pedig ezek a maradék kis zöld terek az utolsó kapcsaink a városokban a természethez, a normális, élhető világhoz, s velük szemben alternatívaként csupán a steril üveg-fém-kő metropoliszok rémisztő utópiája áll. A tüdőnket jelentik ezek a parkok, a lélegezhető levegőt, a reklámok őrült forgatagában elkínzott szemet gyengéden pihentető zöld színt, a stressztől görcsbe rándult agyak feloldását madárdallal, a padokról való láblógatást, s azt a gyerekzsivajt, amit már mindenhol másutt elnyom a forgalom zsigerekig ható zaja. Olyat nyújtanak számunkra az igen mostoha sorsra szánt növények, amit semmi más nem pótolhat, se a plazmatévé, se a légkondi a kocsinkban – az élhető életet. Nem ártana hát némileg jobban vigyázni rájuk, s a magunk törtetése mellett utat engedni nekik is.
Bojtos Ferenc |
Újra meg újra elfog az emberi elme törpesége felett érzett csodálkozás, ha a világ szinte felfoghatatlanul bonyolult, már-már átláthatatlan szövevényességére, felszín alatt lapuló kapcsolatrendszereire gondolok. Arra a minden mindennel összefügg fílingre, ami a megvilágosodás pillanatait hozza el gyorsuló életünkbe. Konkrétan most az a néhány négyzetméternyi kis csupasz földfelszín indította el ebbe az irányba a gondolataimat, amire az ablakból épp rálátok. 