 Ma már e félsziget is azért a kőkemény racionalitás hona, már ami a túristákkal, s a belőlük húzható sáppal kapcsolatos; szemmel láthatólag alapelvük hogy a hazájukba látogató idegenek zaklatása és túszul ejtegetése legyen csak a szudáni fundamentalisták reszortja, ők inkább megélni szeretnének a forgalomból. Amiből egyre inkább akad is bőven, s ahogy múlik a rosszemlékű testvérháború utóíze, egyre délebbre húzódik a célterület az Adria mentén. Már nem csupán Trieszt és az Isztria, de Split, Ragusa, sőt, egyes fanatikusok esetében akár a crnagorác vagy az albán tengerpart a nyaralás helyszíne, s évről évre növekvő mértékben veszik át a rengőfarú germán túristák helyét a kelet-európai volt szocialista tagállamainak lakói – bennük alighanem kevesebb a félsz, és több a megértés nehéz sorsú déli szomszédaik iránt.
 Mi ugyan a nyarat egy kicsinység tágabban értelmeztük, mint azt akár Németh Lajos is legmerészebb álmaiban gondolhatná, a kiruccanás kezdetén ugyanis jó érzékkel akkor hagytuk el magyarhont, amikorra az őszi esők már-már elmosni látszottak az Ararátot, s olyan szokatlan hideg ütött tanyát nálunk, hogy a fecskék is a kezüket lehellgették, így nem tudtak elrepülni délre. Mi viszont ennek hatására kifejezett elégtétellel repültünk le, hirtelen magunk mögött hagyva a Dráva-Száva menti ködpárás erdőket, a bosnyákok vad tatár hegyeit, s Szarajevó multikulturális kulturálatlanságát. S láss csudát: mire kibukkantunk az illír vadonból, a tengerparton már a lemenő nap oszlatta a felhőket, meleg volt és tücsökciripelés, meg gyümölcsillat…
 Ez utóbbi illat forrásait a következő napokban rendszeresen keresgettük is, habár oly nagy kutatást sosem igényelt, tekintve hogy zavarbaejtő bujasággal tenyészett mindenütt a szőlő, akkora fügebokrok nyőttek a sziklák közé, hogy Ádámék egy életen át ruházkodhattak volna róluk, s szépen érlelték már terméseiket a gránátalmák és a golgotavirágok is. Ahol pedig nincs gazdája egy-egy bokornak, ott ugyebár szabad a vásár… különösen szegény fügék voltak meglepően mostoha mód megbecsülve, a rengeteg gyümölcs mindenfelé felhasználatlanul hevert a bokrok alján, szemmel láthatólag a helyiek már elteltek fogyasztásukkal; de hogy akkor miért nem állt rá egy kis nyugdíjasklub az aszalványra, fügelekvárra, ne adj isten fügeborra, az örök rejtély marad. Tekintve hogy e vidék azért biológiailag nem a földi kánaán, vagyis hogy a kecskebogyón kívül nagyjából csak a füge terem meg nagy részén, picit nem értettük miért hagyják az egyetlen élvezhető terményt szó szerint a parlagon heverni.
 Hoppá, azt mondtam volna hogy az egyetlen élvezhető terményt? Elnézést minden peljesaci szőlősgazdától, hiszen a félsziget, ahol épp kalandoztunk, az egyik legnevesebb a délhorvát borterületek közül. Nagyon gonosz megjegyzés, de azért kikívánkozik: ha egyszer Dalmácia déli vége nem egyéb, mint egy vékony szalag a tengerparton, s alig néhány kilométerre ér be a szárazföldre; hát csoda hogy ez a leghíresebb szőlőterület? Nota bene: az egyetlen szőlőterület… A nemes nedűt itt több ritmusban dolgozzák fel, a gazdaságok még nem uniformizálódtak úgy, mint nálunk. A faluban, ahol szálláshelyünk volt, például kis családi manufaktúrák szorgoskodtak, egy részük szemlátomást csak a hétvégére foglalta el itteni rezidenciáját, s hét közben alighanem Dubrovnikban, vagy a part más nagyobb településen élhetnek. Kicsi prüttyögőkkel járták a dombok alját, mindenféle színű egyen műanyag ládákba szedve a terményt, s aztán e ládák sorra tűntek el a mustszagú kapualjakban. A félsziget belső, nagy kiterjedésű szőlőültetvényein gazdálkodó társulatok itt sehol sem jelentek meg, s érdekes módon a beszállítói rendszerre utaló cselekményt sem láttunk semerre.
 Hogy a végén aztán mi kerül ki az outputból, az persze már megint más kérdés. Az egyik helyi étteremben, fölbuzdulva az eddig látottaktól, local wine iránt érdeklődtünk, mire megnyugtattak, hogy van vörös is, fehér is. További kérdezősködésemre, miszerint száraz, félszáraz, avagy édes borral akad-e dolgunk, viszont már csak ugyanaz a válasz jött: Hát nem értem? Van vörös, és van fehér… A „fehér” viszont egész jó volt, igaz is, minek az életet annyira túlbonyolítani mikoron van vörös is, fehér is elegendő. A későbbiekben, már napvilágnál csalinkázva a nyaktörő íveket produkáló utakon, egészen elképesztő termőhelyeket is láthattunk, ahol tényleg elválik, életképes-e az állomány; a köves talajban ugyanis talaj egyáltalán nem volt, csak kő. Konkrétan olyan fiatal szőlőtelepítések mellett haladtunk el, ahol tiszta zúzott kő közé ültették szegény vesszőket – s láss csudát, azok egyáltalán nem senyvedtek, hanem elszántan próbáltak termőre fordulni. Mindez a legijesztőbb a hegyek oldalában feltört szűz földek esetében volt, ahol a zsebkendő méretűtől a több hektáros területekig gyalulták le a felszínt, hogy a bozót eldózerolása után rögtön a kőzetbe dugják a tőkéket.
 S amíg ők a tőkéjüket fektették be a televénynek egyáltalán nem nevezhető sitthalmokba, mi megtekintettük a környék kulturális, multikulturális, valamint természeti látnivalóit. Vagyishogy a sorrend nem teljesen ugyanez volt, hiszen első helyen azért mégiscsak a tenger és az ő partja volt, ami így őszidőn is épp elég napsütést produkált egy kis leégéshez – viszont a vízből kikecmeregve a jeges sirokkó ölelt körül bennünket, s igazán vérpezsdítő az az érzés volt, amikor az ember gyomra ugrált a reszketéstől. Mivel teljesen tudatosan a félsziget egy kevésbé látogatott pontját, Zuljanat választottuk célterületül, így e vidéken nem is annyira a szépen kiépített, homokfövenyes strandok domináltak, hanem a végtelen egyformaságában is változatos kőcsipkés partvonal. A kőcsipkék itt szó szerint értendők, hiszen azok a sziklába dermedt tarajok élesek voltak, mint egy rakat egymáshoz ragadt borotvapenge, s a mezítlábas talpat is saját tükörképükre formálva csipkézték ahol érték.
 A tengerből számtalan érdekes lény került elő, dacára annak, hogy a teljes nyári szezon után voltunk már, s ilyenkorra általában a fürdőzők tömegei fölélik a part menti vizek kincseit. A homokból kifogynak a kagylók és csigaházak, az illegális szigonyos vadászok kipiszkálják az összes elérhető polipot a sziklák üregeiből, s a halak is megritkulnak, átalakulva egy-egy éttermi fogássá a partmenti települések tavernáiban. Zuljanában azonban a vad partvidék nem a legideálisabb a fövenyen hempergéshez, így valamelyest kisebb a látogatottsága, mint a környező, komfortosabb partszakaszoknak. Megérkezve még azt is hihettük volna, hogy teljesen idényen kívül estünk be az éjszakai kempingbe – ám napközben azért elő-elő tünedeztek a kitartó látogatók, s Dubrovnik belvárosán, és a késő délután induló éjszakai életen meg éppenséggel egyáltalán nem látszott, hogy a nyárnak már idestova rég vége.
 Amit mi abc felszereléssel – azaz pipával, maszkkal és uszonnyal felszerelkezve – megleshettünk a tenger alján, az így is bőséges bemutatója volt a sósvízi életnek. Szinte minden merülés tartogatott valami újat, eddig nem látott halfajt, szégyenlős polipot, óriási, ezer színben páváskodó tengeri férget. Utóbbiak érdekessége, hogy elegánsnak ugyan nem mondható, de legalábbis győzikei színpompájuk dacára foglalkozásuk nem éppen szalonképes: ők a tengerek utcaseprőiként az elhullott állatok tetemeit pusztítják el a csupasz vázukig, testvéries munkamegosztásban, a legkisebb kagylótól a legnagyobb nyíltvízi halakig megbirkózva bármilyen tetemmel. A halak közül a gébek, tengeri sügérek és morgóhalak mellett a legérdekesebbek a csőrös csukák voltak, amelyek a felszínhez közel úszva, tűszerűen elkeskenyedő felső állkapcsukat büszkén előretolva hasították a vizet; no meg az apró halak tucatjaiból álló halrajok, melyek úgy úsztak és fordultak kötelékben, tökéletes összhangban tartva egymástól a távolságot, mint egy gyakorlatozó vadászgépraj – csak valahogy sokkal simábban, könnyedebben.
 A tenger élőlényei persze törvényszerű módón előbb vagy utóbb a mi tányérjainkon is megjelentek. Ha a jónép leutazik ilyen messzire, a tenger partjára, hát persze hogy belekóstol minden itt fellelhetőbe, fura is lenne ez esetben sztéket rendelni, nemde? S aztán ki ki kalandvágyból vagy igaz elhivatottságból, de nekiesend egy nagy tál tengergyümölcsének, belekóstol a kagylókba, tintahalat rágicsál, rákot pusztít, de legalábbis különféle halak sült-főtt légióit riogatja rágószervével. Mi legalábbis kétféle formában is találkoztunk a kékkagyló elkészített verziójával, amit sajátos kis öntöttvas kagylófőző lábasban készítenek el, egyes vendéglátóhelyeken abban is tálalják. Frissen igazán finom, s nekünk a fehérboros-petrezselymes megoldás jobban is tetszett, mint a „zsuljana” módra készített, lecsóra vagy ajvárra emlékeztető ízű szottyal nyakon löttyintett megoldás. A halak közül a tengeri sügért és a pérhalat kóstoltuk meg, valamint azt a nemes egyszerűséggel csak „apró halnak” nevezett fogást, ahol piciny kis szardellák falkáinak ér véget sokat ígérő élete egyetlen tányéron felhalmozva, némiképpen szőrőstől-bőröstől sütögélve, ha ugyan halak esetében ily kültakarót emlegetni ildomos dolog.
 S ott volt aztán Dubrovnik maga is, patinás óvárosával és nyüzsgő külső kerületeivel, ahol az utószezonnak éppenségel semmi nyomét nem lehetett felfedezni – mint ahogy parkolóhelyeket sem. Némi komoly kóválygás után végül megintcsak a kikötőben oldottuk meg a délszláv PR rendszert. Ők ösztönös környezetvédők, nem tudják, de merik, mármint azt a parkolhatatlan belvárost, amely minden európai nagyobb város álma leend, s ahol az érkezők már a peremvidéken leteszik a nagy, kiépített parkolókba a gépjárűvet, s aztán odabent sétálnak vagy tömegközlekednek. Dubrovnikban értelemszerűen előbbinek volt részünkről nagyobb keletje, részint olcsósága, részint a látnivalók miatt. Annyit azért még hozzáfűzhetünk, ha már olcsóságról esett szó, hogy itt, ahol túristák ezrei fordulnak meg naponta – sőt, azt hiszem a tízezres nagyságrend sokkal helytállóbb lehet – a városvezetés bizony jóval kedvezőbb áron méri a parkolási időt, mint mondjuk székesfővárosunk, vagy akár az agyonlátogatottnak éppen nem mondható Szeged. Hogy is van ez? Egy nagy nemzetközi forgalmú, fizetőképes kereslettel ellátott város, ahol ráadásul még közlekedéspolitikának nevezhető valami is érvényesül, hogyan tud kedvezőbb díjszabásban gondolkodni, mint a túlnyomórészt csak saját lakosait sarcoló hazai önkormányzatok?
 Ezen bosszankodva további tételeken is elgondolkodik az emberfia, főleg a közelmúlt vérgőzös jugó történelmét szemlélve. Mert az mélységesen érthető, hogy mondjuk a skót felföldön, ahol valódi háború a középkor óta nemigen dúlt, s az utolsó természeti csapás is a nyulak elszaporodása volt, sokkal épebben maradtak meg az épületek és egyéb történelmi emlékek, mint a valóban nagy népi átjáróháznak használt Magyarországon. De arra mi a magyarázat, hogy a legutóbbi időkig külső, majd belső viszályoktól megtépázott, s a krónikák szerint is vagy háromszor szinte teljesen kivéreztetett Ragusa ilyen sikeresen megőrizte-újjáépítette házait és palotáit; hogy az istenverésének számító állandó határhelyzet és a számtalan idegen és belső hódító nyomán még mindig világörökség szintjén él és működik? Kis hazánkban csak a történészek a megmondhatói, hány vár és kastély, mennyi templom esett áldozatul a sorozatos balhéknak, hogyan váltak a földdel egyenlővé, sokszor a dúló hadak nyomán éppen még lelkesebben dúló lakosságnak köszönhetően… Nehéz szembesülni vele, de Kárpát-medencébe ragadt mentalitásunk nyomán még ma is nagyobb eséllyel kapnak szét pillanatok alatt egy sérült vagy romos épületet, mintsem hogy valaki fantáziát látna megmentésében és javításában.
 De félre a borongós gondolatokat, hiszen láttunk számtalan szebbnél szebb példát a pusztuló értékek megmentésére – mint ahogy Dubrovnikban is lapul még egy-két olyan ingatlan, amelyet azért nem tennénk a várost népszerűsítő levelezőlapokra. Valószínűleg a tulajdonjog az, ami itt meghatározza a felhasználhatóságot, mint ahogy az óváros belsejében is jól tettenérhető a lakott részek és a bérlemények közti különbség. A lakott részeknél ugyanis azon lakások és homlokzatok látványosan együtt éltek a történelmi viharokkal, ahol a tulajdonos nem állandó lakosként, csak ágyrajáróként, vagy még annyit se törődött ingatlanával. Picit sorsüldözöttnek tűnt a kikötő bejárata melletti sikátorban nyíló tengeri akvárium is, sokszáz hallakója, és az egyéb sósvízi csodák megérdemeltek volna tán némileg gondozottabb megjelenítést. A nagy galeákat, morgóhalakat és a magányos tengeri teknőst szemlélve pedig az jutott eszünkbe, talán e némiképp térigényesebb fajoknak jobb helyük van mégis a szabad vizekben, s inkább csináltak volna posztereket a fotójukkal, vagy vetítést, mint így ezt a menazsériát.
 No, megengedem, az egyetlen grandiózus ötlet viszont nagyon üt a bemutatón: az az akvárium, ahol az ember nyomait, pontosabban hátrahagyott tengeri szemetét mutatják be egy akváriumban. A sok vidám halacska és izzó színekben tobzódó rák után különösen gusztustalanul hat a törött üvegcseréppel, konzervdobozzal, abronccsal és műanyag zsinórokkal megkomponált akváriumocska, pláne így, hogy a többi közé csak úgy a sorba beillesztve találjuk, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy ilyen is van vizeinkben. Na nem mintha a horvát úgy különösebben környezettudatos népségnek bizonyult volna, hiszen az utak mellé leborogatott sitkó, a köbméterszám a parkolók oldalába dűtött csomagolókarton, vagy éppen az eldózerolt hegyoldalak és a beépített legszebb panorámák nem éppen a magas környezeti ingerküszöbről árulkodtak. A leggrandiózusabb pusztulást azonban mégis itt láttuk, a helyi környezetben már félig-meddig megszokott erdőtüzek nyomán. Konkrétan Dubrovnik határától csupán mintegy pár száz méterre látszott elveszni az erdőtűz nyoma, azaz már csak a házak közvetlen közelében tudtak megálljt parancsolni a lángoknak. Híradásokból ismerős kép, ahogy a mediterrán térség amúgy sem túl dús lejtői égnek, de teljesen más élmény ennek nyomát közvetlen közelről megszemlélni. Azt a mindent felélő fekete üszköt, amely nyomán a holdbéli tájjal válik hasonlatossá a tengerpart.
 Hazautunk során még egy kis kitérőt engedélyeztünk, mielőtt fenyőmézbe fojtva bánatunkat újfent elhagyjuk a Balkánt. A félsziget belharcainak talán legütősebb jelképének számító Mostart kerestük fel, ahol a háború dúlásának egyik első áldozata a világörökség részét képező óvárosi híd volt. A híd a római kori időkig nyúlt vissza történetileg, melynek lezárásaképpen a küzdelem hevében felrobbantották. Mintegy jelképes pusztítás volt ez, hiszen a régi híd keresztény horvát és muzulmán bosnyák családokat kötött össze a folyó két partján évszázadok óta. Elpusztítása, majd újjáépítése öntött betonból ezért is jelentős mementó – s mert elmondható, az újraeszkábált híd, bár a régi formára tervezték helyreállítani, többé már nem ugyanaz. A háború során ugyanis a népesség egy része elmenekült, netántán el is esett az elszabaduló indulatoknak köszönhetően; s így az ő részvételük az össznépi újrabarátkozásban már nem valószínűsíthető. Pedig a híd újra áll, s már a délbosnyák területeken is rengeteg helyen láttunk horvát zászlót lengeni a szélben – hogy jókedvükben-e, vagy dacosan, azt már meg nem mondanám.
Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető
A cikk további képei <<<
|
Van úgy vele néha az ember, hogy ha már több kettőnél, nem nyughatik, zabszem van a valagában, vagyis beáll a „mennyünkmár” állapot. S hát van-e alkalmasabb egy kis nyári utánérzésre, mint a még mindig napfényes Balkán, ami – hát valljuk meg –már nem ugyanaz a vad balkán mint dédatyáink korában, de azért csak ott vannak a bajuszos vén banyák, meg még egy-két délszláv tekintet, melyből süt, hogy inkább dikicselne gyomorkapuba, minthogy mézet áruljon a turistáknak, de hát a kor szava… elsöpörte ezt a szép népszokást is.