Az idei év fájának az ezüst hársat választották (Tilia tomentosa). Európa délkeleti részén és Kisázsiában őshonos, de parkfaként sok helyre betelepítették. Természetes elterjedési területe hazánkban éri el északi határát, „magyar hárs”-ként is szokták nevezni. Szép alakja és kellemes levélszínezete miatt segítségével több hibridet is előállítottak díszfaként.

A törzsalak a szabad természetben a harminc méteres magasságot is elérheti, ha koronája szabadon áll (pl egy legelő szélén), akkor szabályos kúp alakot nevel, s szélessége is meghaladja az erdőalkotóként álló fákét. Koronája nem hajlamos a „szétesésre”, fő ágai sugárirányban, szabályosan nőnek. Törzse is szabályos, egyenes vonalú, kérge ezüstszürke, sima, idősebb korában is csak gyengén repedezett. A fiatal hajtások molyhosak, szürkészöldek. A rögyek zömökek, lekerekített végűek, finoman pillásak, a rügy két rügypikkelye többnyire eltérő méretű.

A levelek tojásdadok vagy kerekek, szélesek, a levél vállrésze szíves. A faj nevét a levélfonákok ezüstösfehér csillagszőreiről kapta, amelyeknek köszönhetően a fonákrész a levélnyélhez hasonlóan molyhos, a szélben mozogva különleges villogó játékukat figyelhetjük meg. A levél színe középzöld. Virágzata bogernyős, murvalevele ezüstösfehér, a portokok világossárgák. Illata erős, de nem ez a faj a legjobb mézelő a hársak közül. Termése toktermés, 6-8 mm nagyságú, fásodó falú, amely kívülről bordákat, bibircseket is viselhet.

A faj parkfaként különleges szépsége miatt már az 1700-as évek végétől telepített angol és francia típusú kertekben egyaránt. A szennyezett városi levegővel szemben is ellenállóbbnak bizonyult több más díszfafajnál. Mivel számos hibridet állítottak már elő belőle, a törzsfaj jellemző bélyegeit többségükön már nem a legjellegzetesebb formában találjuk meg (pl „bókoló”, lecsüngő ágú változat, vagy ezüstös levélfonákú, de szőrtelen levélnyelű változatok).

Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető