Aligha van még egy ország Európában, amely neve hallatán több ostobaság és előítélet jutna az emberek eszébe, mint Albánia esetében. Ahhoz, hogy némileg oszoljék a homály, elegendő néhány napot eltölteni itt, s nem kell sok hozzá, gyökeresen megváltozhat a véleményünk az albánokról és lakóhelyükről.

Sajnos ahhoz viszont, hogy kedvünkre kikalandozzuk magunkat, az egy hét szűkre szabottnak bizonyult – oly változatos és gazdag vidék ez, hogy aki fogékony az ilyesmire, egy-két hónapra bőven találhat magának nézdegélnivalót. Hogy a fogékonyságot emlegettem, az azért nem véletlen, hiszen egy dolog azért tagadhatatlan, Albánia nem egy kimondottan gazdag ország. Ebből következően a táj nagy része, és a városok sem nyújtják azt a csilivili földi paradicsom fílinget, mint mondjuk Görögország némely részei. Szépsége mondhatni vadságából és érintetlenségéből fakad, ez utóbbi azonban nem az ember mellőzését jelenti a tájból: mindenfelé ezer bizonyítéka annak, hogy az itteniek évezredek óta lakják a vidéket. Sokkal inkább egyfajta időutazásként ható érintetlenség ez, csak abban voltunk bizonytalanok néha, hogy mely időszak óta nem változtak egyes részei, az ötvenes-hatvanas-hetvenes érában ragadtak-e meg, vagy időnként a kilencszáztízes évek tájékán…

Ugyanakkor elzártsága, s hangsúlyozottan idézőjelbe tett elmaradottsága így a látottak alapján már egyáltalán nem tűnik egyedülállónak. Bulgáriában, Romániában, Ukrajnában sokszor láttunk mélyebb nincstelenséget, és szörnyűbb állapotokat; hogy egy elcsépelt formulával éljünk, az albán szegénység sokkal inkább tűnt „tisztes” szegénységnek. Lakóinak többsége töredékéből él a közép-európai keresménynek, vagy éppenséggel semmiből. Idegenvezetőnk által elmondva helyenként iszonyú arányokat ölt a munkanélküliség, s a semmiből élés fogalma náluk a konkrét mindennapok része. Hatékony szociális háló és segélyrendszer hiányában azonban itt a munkanélküliek hadai nem az állami újraelosztás haszonélvezői. Többségüknek a mindennapi kereset helyettesítője a föld, amely bár sokszor meglehetősen mostoha termőképességűnek tűnt, de makacs elszántsággal, szívósan művelik; s így csak csurran-cseppen belőle valami.

Az, hogy mennyire termékeny egy vidék, rögtön látható volt a kisebb települések házain, utcáin. A nagyobb városok, ahogy mindenütt másutt is, sokkal inkább magukba gyűjtötték a nyomort, a kisebb falvak a körülöttük elnyúló kertecskék, szántók és legelők terményeiből jól elboldogulni látszanak. A főként belső piacra termelő, és sok mindenben importra szoruló mezőgazdaság mellett egy dolog tűnt virágzónak az ipar oldaláról, ez pedig az építőipar. Világelsők az albánok a beton virtuóz felhasználásában, már ami kiterjedt bunkerrendszereiket illeti. Kétségkívül sokat gyötört nép benyomását keltik, de azért nyilván kellett egy pár elmebeteg vezető ahhoz a mértékű paranoiához, aminek köszönhetően az ország minden zegzugát telepötyögtették stratégiailag teljesen indifferens bunkerek kusza tömegeivel. Egyeseket egészen extrém helyekre álmodott alkotójuk, százméteres szakadék fölé félútra, ahol legfeljebb a sarlósfecskék röptét vigyázhatták az albán kiskatonák; vagy két másik közt testvéri rendben olyan völgy aljára, ahonnan még a szomszédra sem igen esik rálátás, vagyis a bunker csak akkor jelenthetett veszélyt az ellenre, ha besétált az ajtaján, vagy esetleg nekihajtott.

Ennyi féktelen gazdagság mellett csak még feltűnőbb volt az ország lakóinak sajátos vonzódása bizonyos autómárkához. A járműpark oroszlánrészét egyetlen piaci szereplő uralja ugyanis, s a merdzsók minden rendű és rangú fajtáját megtalálhatjuk Albániában. Illetve mégse mindet, új autóból ugyanis minimális mennyiség szaladgál az utakon, viszont az utóbbi ötven évre visszamenőleg minden modell és lepusztultsági fokozat képviselteti magát e gyártó részéről. Kétségkívül érdekes lelet ez a márkahűség, de később rájöttünk, hogy ennek bizony nagyon is gyakorlati indoka lehet – a legendásan strapabíró és erős márkát egyszerűen igénylik az albán utak. Vagy az utak helyén lévő kijárt csapások… Az egyik netes útikönyvben találtunk erre a nagyon találó megállapításra: „A főútvonalak aszfaltozottak - és ez itt szó szerit értendő: tulajdonképpen csak a főútvonalak aszfaltozottak.” Ehhez Murphy törvényeinek megfelelő szellemben mi még hozzá tudtuk tenni az axióma kiegészítését: Néhol még azok se.

Utóbbi megállapítás persze nem általános érvényű, nem mindenhol igaz. Találtunk nagyon szépen felújított hegyi mellékutakat is, valamint tagadhatatlan az az erőfeszítés, amellyel vezetői megpróbálják az országot bekapcsolni a mediterrán turizmus vérkeringésébe. Különösen akkor volt ez szembetűnő, amikor az Ohridi tó alatti felföldi részekről kikanyarodtunk a déli, Görögországgal határos tengerparti szakaszra. Az itt fekvő Sarandi városának környéke megfelelő infrastruktúra hozzáadásával komoly vetélytársa lehet a nyugati görög partoknak, különös tekintettel az egyenlőre még nyomottnak tekinthető árakra, valamint a kellő csáberőt jelentő vadromantikára. Aztán persze majd elválik, meddig bírja majd az érintetlenség megtartani magát e tájon, ha ezeket a területeket is ellepik a turistahadak.

Az antik kultúra emlékei közül kiemelkedik bájával a butrinti mocsarak mellett fekvő erődítmény, melyben oly sok Adria melletti, nagyobb múltú településhez hasonlóan a különböző korok egymásra rétegződnek, mint a rakott palacsinta (aki még nem tette, próbálja ki: a rétegek közé vaníliás-reszelt citromhajas tejfölös túrót töltve, ízlés szerint mazsolával, a tetejét pedig tejföllel meglocsolva, összesütve), egészen a bronz- és ókori időkig visszanyúlóan. Egy kis antik görög kultúra, némi római tálak, velencei erőd, iszlám megszállás és balkáni belvillongások, s mind-mind hozzátett valamit az építészetével is a városkához. Jó nagy területen végeznek egyszerre ásatásokat, a középkori fellegvárban pedig gazdag tárlat mutatja be a kultúrák egymásba ágyazottságát. Ráadásul Butrintinek megvan a maga újkori vetülete is a világhírnév felé – a középső Durrel fiú ugyanis ennek mocsaraiban vadászott récékre és flamingókra, mint az öccse könyveiben nem egyszer megemlítésre kerül. Tekintve hogy pl a „Családom és egyéb állatfajták” már a kötelező olvasmányok körét gyarapítja a brit nemzetközösségben, évente jó pár millió kisdiák szembesül ennek az eldugott kis városkának a puszta létével.

Körutazásunk sodorvonala ugyanakkor nem annyira a történeti, mint inkább a természeti látnivalók felé irányult. A számtalan nevenincs, de alaposan körbefényképezett növény mellett főleg Albánia kétéltű- és hüllőfaunája volt az, amire fókuszáltunk. A növényzet egy része meglepő módon visszaköszönt a CSEMETE Bugaci Oktatóközpontja mellől, azzal a nüansznyi különbséggel, hogy Bugacon a homokpuszta és az ősborókás flóraelemeiként funkcionálnak, itt pedig részint a Korcs környéki, majd ezer méter magasságban fekvő száraz fennsík medencéjében találkoztunk velük, részint a tengerparti szelet sziklái közt. A rendkívül gazdag rovarvilágot is tanulmányozhattuk, és bár a hegyek kopárak voltak, a rétek pedig kiszikkadtnak tűntek, azért a hajnali harmat, és az időközönként megmutatkozó eső csak előcsalogatta a virágok tarka tengerét; bebizonyítva, hogy magasabban vagyunk mint az általunk jól ismert Alföld. Ahogy a nap delente magasabbra hágott, azért a forró égöv leheletét is megéreztük, rövid időn belül eltérő mértékben ugyan, de valamennyien a főtt rákok bizonyos színárnyalatait vettük fel.

Ezek a szokásos napi hőguták nem csak ránk voltak lohasztó hatással, de föld népére is, már olyan értelemben, hogy a vadon jószágai is szemmel láthatólag szívesebben mozogtak a reggeli időszakok hűvösebb légkörében. A napfelkeltét követően a gyíkok-kígyók szépen kiültek feltölteni a lemerült cellákat, s ilyenkor még könnyebben tetten is érhetőek voltak, mint a meleg időszakokban. Szomorú tény azonban, hogy például a kígyók közül jóval többet találtunk meg az utakon kivasalt formában, mint a maguk természetes környezetében. Egyáltalán, az utak cudar állapotának dacára, viszonylag sok tetem hever rajtuk Albániában, pedig itt még azért a kóbor-kutyák, sakálok és egyéb dögevők relatív gyakorisága is tisztán tarthatja őket. Volt olyan faj is, mint a Dahl-ostorkígyó, amit kizárólag ezen a módon láthattunk.

Mivel azonban például a teknősök több faja is nagyobb példányszámban él egyes vidékeken, feltűnő volt, hogy lassú kocogásuk dacára ezek ritkán feküsznek kiterítve az aszfalton. Gyanítani kezdtük, hogy a népek errefelé kevésbé szívlelik a kígyókat, s mondjuk hamarabb keletkeznek féknyomok egy teknős előtt, mint egy gyíkászkígyónál. Felsorolni is lehetetlenség volna, mennyi minden mást is láttunk még persze, egzotikus, merész vonalú imádkozó sáskákat, kifejezetten veszélyes fekete özvegyet, vagy éppen édesvízi rákot vagy rablópillét. Hasonlóan változatos háziállat-állományokkal is össze-összefutottunk, a juhok, kecskék, lovak rendesen kihasználják a mindenfelé szerteterjengő legelőket, de a különös, apró marhákkal is találkoztunk, nem beszélve a kóbor kutyák-macskák hadairól. Egyedül a sertések maradtak ki a kínálatból, mivel azonban a lakosság jó 90%-a mohamedán, ezen nincs is mit csodálkozni.

Gázolós hajlandóságuk ellenére azért a bennszülöttek végig nagyon toleránsnak mutatkoztak velünk szemben, amikor például a szokásos érdeklődő kérdésre helyi kalauzunk, Mondi azt válaszolta hogy magyarok vagyunk, és kígyókat keresni érkeztünk országukba, elég gyakran kaptunk meg egy bizonyos, a szent őrülteknek kijáró tiszteletteljes tekintetet. Az albánok egyébiránt végig nagyon kedvesnek, udvariasnak és segítőkésznek mutatkoztak, olyan is volt nem egyszer, hogy csak megálltunk fotózni, nézelődni vagy épp egészségügyi okokból, s az arra járók a külföldi rendszám láttán egyből megálltak mellettünk, hogy segítségre szorulunk-e. Az egyik kamionos, amely a homoki boákat rejtő hegyek lába alatt ért minket, még egy közeli forráshoz is elirányított minket, hogy annak nagyon finom vize van, nem átallva ezért megszakítani a szállítmányozást… A rendőrök pedig gyorshajtásunknál csak arra voltak kíváncsiak angolok vagyunk-e – lévén ezen a nyelven kokettáltunk velük – aztán jó utat kívánva elbocsátottak minket. Egyszóval az „albán” mint degradáló jelző egyértelműen törlendő a fogalomkészletünkből!

Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető

A cikk további képei <<<