Aki már látott vízirigót (Cinclus cinclus), az tudja miről beszélek, amikor ennek a jószágnak a rugózását forszírozom. Ül, ül a madárka egy sebes folyású, s kellő szélességű hegyi patak vagy folyócska partján, s időnként kacéran rogyaszt egyet, majd egész sorozatot, mintha csak a rohanó vizet akarná megriasztani.

Merthogy a neve sem véletlenül „vízi”; ő aztán egészen komolyan gondolja a maga kétéltű voltát, olyannyira, hogy élelmét is a vízből, a víz alá bukva szedi össze. A rigókkal persze egész laza kapcsolat fűzi össze, hiszen nem valódi rigó, csupán testalakja miatt veszik egy kalap alá velük hazánkban éppúgy, mint a német nyelvterületen. Tulajdonképpen inkább hasonlít egy jókora ökörszemre, mint rigóra, vagy más egyéb énekesre, peckes mozgása is a jól ismert ökörszemekét idézi, akárcsak rövid, hetyke farka.

Nem úgy a vízzel való bizarr kapcsolata, amelyet még csak-csak megértenénk egy tikkasztó nyári napon, amikor hőgutától dőlnek egymásnak a fák, és a patak hűs medre látszik az egyetlen menedéknek az azonnali elpárolgás ellen. Meglehetősen fura ez azonban mostanság a téli napokban, amikor éjjel mínusz tíz alá kúszik a hőmérő, s az északi hegyek mély völgyeiben még rendszeresen ez alá is tornázza magát. Ilyenkor csak a leggyorsabb sodrású folyóvizek ússzák meg a fenékig fagyást, s ezek a szabadon szaladó vizek mágnesként vonzzák derék vízirigóinkat, hogy ők viszont a jeges habokat ússzák keresztül-kasul.

E fura gusztusra valló sportos pancsolás a csontig hatoló hidegben természetesen nem öncélú, és nem is minden rendszer nélkül való. A jeges közegre tekintettel a víz alatti kövek közt rejtező rovarlárvák és egyéb fehérjeforrások különösen értékes fűtőanyagok, melyekhez ráadásul téll közepén másutt hozzá sem jutnának. S látszólagos össze-vissza röpködésük is magában foglal némi szisztémát, mindüknek megvannak a kedvenc helyei, a csak a vízirigó lábaknak ideálisnak tűnő kövek, vízből kiálló parti sziklák.

Költési idejükben határozott revirt tartanak, amely azonban ezekben az ínséges időkben okafogyottá válnak. Rövid néhány kilométeres szakaszon a nekik megfelelő helyeken egész sokan összegyűlnek, kis sétával mi féltucatnyit is láttunk ebből a különben magánakvaló madárkából. Magyarországon erre kisebb az esély, a Kárpátok szlovák-lengyel határ menti szakaszán viszont még nagyobb egyedszámmal fordulnak elő. A magyarországi költések egyébként is bizonytalanok, a kisszámú megfigyelés centruma Zemplénben volt.

A víz alatti ügyködés egyébiránt nem jár a vízirigók tollruhájának átázásával, s így a toll alá szorult légréteg megfelelő szigetelést biztosít lubickolásuk közben. A madár a fartőmirigyek által termelt faggyúváladéknak köszönheti vízállóságát. Másik érdekes testi tulajdonsága az érzékszervek védelme merülés közben: miként a jó búvárok, a víz alatt képes orr- és fülnyílásának lezárására, de leginkább szemhéjára lehet büszke, a szemére lebukásakor húzódó átlátszó hártya megóvja a sodrásban kavargó homoktól és egyéb üledéktől, ugyanakkor nem zárja ki az érzékelést.

Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető
A cikk további képei <<<